Volt már valaha olyan érzésetek, hogy ennyi véletlen nem létezik?

Nekem is.

Amikor a minden és a semmi egyszerre dolgozik ellened és érted, majd a végén, kicsit később összeáll a kép.

Az elmúlt időben különösen nagy szerepet játszott az életemben a sorsszerűség, vagy hívjuk, ahogy akarjuk. Abban hiszek, hogy mindennek oka van és okkal történik.

'16. június közepén a második Montenegrós nyári melóm előtt még rá voltam kattanva az utazási magazinokra. A régi albérletünk falai között, a csomagjaim tetején ülve csak úgy ábrándoztam, miközben a színes oldalakat lapozgattam. Csodás helyek, tenger, minden, aztán fordítok egyet, és egy makulátlanul sminkelt, piros kalapos, fehér sálas lány képe mosolyog vissza rám. Atyaég, egy magyar csajszi, brutál jól néz ki, légiutaskísérő az Emirates-nél. Mi az az Emirates? Hol van? Hogyan lehet oda bejutni, mit kell tennem? Ezer kérdés vetődött fel bennem, és már az ujjamban volt a mozdulat, hogy jelentkezzek a munkára és meghódítsam a világot. Persze, addigra már az alapképzésem fele megvolt, aztán jött a mesterképzés. Minden szabadidőmben elkezdtem kutatni a légitársaságok, - főképp a 3 nagy Közel-Kelet bázisú (Qatar, Etihad, Emirates) - után. Az elmúlt 3 évben a legtöbb megjelent videót, cikket, fórumot elolvastam, rengeteget agyaltam, hogy hol lenne jobb helyem és végül a diplomadolgozatomat is eköré építettem. Eleve vonzott a repülés, kicsiként is sokat jártunk ki a 2-es teraszára bámészkodni, és mindig filozofáltam, hogy vajon hova mehetnek az emberek (mármint mielőtt kijött a Flightradar24 app, haha).

Elképzelhetetlenül vártam arra, hogy elmenjek a mester végefelé megcsináltatni a profi fotóimat a CV-be, teljes sminkben, kosztümben, büszkén álltam a kamera elé és igazán jól éreztem magam. Kiképeztem magam a többkörös interjúkra, váratlan kérdésekre, szituációs játékokra, csoportfeladatokra, etikettre, kulturális nehézségekre, és arra, hogy olyan legyek, amit elvárnak. Ittam mindenki tapasztalatát, beleértve azokat, akiknek sikerült és azokét is, akiknek nem. Vannak, akik 6-7x jelentkeznek ezekhez a cégekhez, és nyolcadjára sikerül. Kb. 1 hónapja jelentkeztem is a világ legjobbjához, a Qatar Airways-hez, illetve az Etihad-hoz, ami szintén élvonalban van, az Emirates nyíltnapra pedig csak be kellett volna mennem egy darab önéletrajzzal, június 6-án...De mint tudjuk, az élet kiszámíthatatlan, és persze, hogy máshogy lett. 

Ezidő alatt (3 év) nagyon szenvedtem, de talán ez hozta meg a jót is így mester végére. Én, aki mindig mindent azonnal akar, 3 évet várt valamire. Nagyjából minden héten, beadandók, vizsgákra tanuláskor ott ültem, hogy nem érdekel, én most jelentkezem valahova és elmegyek repülni. Aztán nyilván visszahúzott az, hogy ha sikerül, akkor nem igazán lehet ezt összeegyeztetni a félbehagyott tanulmányokkal, szóval ahelyett, hogy rányomtam volna a Jelentkezés gombra, néztem 1-2 videót az interjúkról és elkönyveltem, hogy mindig lehet tanulni valami újat. Úgy éreztem, hogy ennyi idő alatt jobban ismertem a cégeket, mintha ott dolgoztam volna (persze ez nem igaz, de másoktól is sokat lehet tanulni a légitársaságok szervezeti kultúrájáról, és minden másról). Hihetetlen türelmet, önfegyelmet kaptam ettől az időszaktól. Megértettem mindent, megértettem az üzenetet ebből az egészből.

Aztán jött Amerika, pont egy éve (szivecske helye). Gyakorlatilag belefeledkeztem a munkába és elkerült a repülés. Júliusban viszont más témában történt valami. Egyik este a szakmai híreket olvasgattam és szembejött egy cikk a Párisi Udvarról. Elolvastam, hogy milyen különleges épület (lesz hotelként is) és akkor eldöntöttem, hogy ha felvesznek a nyitócsapatba, akkor maradok Magyarországon egy kicsit. Ez volt az egyetlen hely, ami miatt képes lettem volna maradni, nem is kerestem itthon semmi mást, annyira erre összpontosítottam. Dupla vagy semmi volt. Még anno az alapszakon voltunk szállodalátogatáson, és aki körbevitt minket, ő is nyitócsapatos volt azon a helyen. Áradozott róla, hogy mennyire tök jó így a csapatban lenni, és azóta is úgy számoltam, hogy ha szálloda, akkor nyitócsapat, ennek már jó 3-4 éve. Annyiszor gondoltam rá, hogy konkrétan bevonzottam ezt, ráadásul egy ilyen hellyel, szóval köszi, agykontroll. A tervezett nyitás már novemberben felröppent, és úgy gondoltam, hogy túl jól szurkoltam ennek a lehetőségnek, mert korábban jött, szóval elengedtem. Januárban újra hirdettek állást, aztán most májusban is. Egy évet késett a nyitás, ami nekem kapóra jött. Felbuzdulva azon, hogy nehezebb úgysem lehet, mint bekerülni a világelső légitársasághoz, beadtam a pályázatomat, közben teljesen újraírtam az önéletrajzomat is, mert rá kellett jöjjek, hogy az előző borzasztó volt. Nagyon sokat tanultam a repülés iránti érdeklődésem által arról is, hogy hogyan képviseljük magunkat a munkáltató előtt és arról, hogy mit és hogyan néznek manapság a HR-esek (és először ugye az automatizált rendszerek / ATS - Applicant Tracking Systems).

Sosem vártam ennyit még semmire, mint arra, hogy végre légitársasághoz mehessek, de a vége teljesen más fordulatot vett a dolognak, nyilván. Már 2017-ben is a reptérre jelentkeztem nyári munkára, de nem sikerült. Egy évvel később mellékállásban szerettem volna a suli mellé, és 3 különböző repteres pozícióból végül egy sem sikerült, mert a szövetkezetet közben átszervezték és a lány, aki az én melós ügyeimet képviselte, felmondott, és vele tűnt el az összes adminisztrációm mielőtt még konkrétan történt volna valami. Amit én kerestem, azok a lehetőségek mind eltűntek, miközben azok, amelyek nekem lettek kijelölve, a semmiből megtaláltak, mert meg akartak találni. Egyetemen, Profession-ön, akárhol. Már akkor kezdett gyanús lenni, de most biztos vagyok abban, hogy egyelőre még nem kell elkapkodnom ezt a repülés dolgot. Aztán jött egy hidegzuhany. A Qatar és az Etihad rendszere is bedőlt pár órával azelőtt, hogy kiderült a jó hír. Május 10-én adtam be mindkettőhöz a pályázatomat. Az Etihad error-t ír azóta is, szóval nem fogadták be a jelentkezésem még mindig, mármint fizikailag nem létezik. A Qatar ennél is érdekesebb, ugyanis a legközelebbi felvételi Zágrábban lett volna. A világ összes részén, jelenleg kb. 25 városban toboroznak, és egyes-egyedül a Zagreb-i nyíltnap tűnt el a listából nyom nélkül, így a jelentkezésem is. Soha nem hallottam még ehhez hasonlót. Nem tudok erre értelmes magyarázatot adni. Mielőtt bementem a Párisi Udvar interjúra, azt mondtam magamnak, hogy ha ez az én utam, bármi lesz is, felvesznek. Ha nem, akkor megyek (mennék) repülni és nem fogok megtörni. 

Az interjúm életem egyik legrosszabb teljesítménye volt. Őszintén nem tudom, hogy sodort oda az út, ahova, és az egy hét alatt, amíg vártam az ő válaszukra - tekintve, hogy még voltak utánam is próbálkozók -, csak hagytam a dolgokat a maguk útján történni először az életemben, mert bíztam valamiféle vakszerencsében. Long story short, nem is kéne ott lennem, ahol, de oda vitt a sors. Ennek köszönhetően viszont, hogy felvettek, az Emirates-hez már el sem jutottam, mert nem kellett. Ezen kívül nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert az egyetlen helyre, ahova jelentkeztem, felvettek elsőre. Frissdiplomásként úgy hallottam, hogy ez nem gyakori. Sokszor nézelődöm az utcán, figyelek különböző dolgozókat, és látom, ahogyan utcát sepernek, plakátot ragasztanak a déli tűző napon, és akkor szállok igazán magamba és köszönöm meg a sorsnak, hogy legalább ez  a lehetőség, és ilyen formában megadatott (félreértés ne essék, marhán tisztelem ezeket az embereket azért, amit minden nap csinálnak!).  

Bár fáj a szívem a repülésért, de ennyi minden történés láncolata nem lehet összefüggéstelen. El fog jönni az én időm ebben is, mert tudom. De most még tapasztalnom kell dolgokat, átélni szituációkat. Annyira hiszek ebben, mint soha semmi másban. És ez tulajdonképpen egyféle hit önmagamban is. 

Ezért teszem ide a képet, ezzel az idézettel. Azóta, amióta megláttam a Párisi Udvar hirdetését 18 nyarán, majdnem minden nap elképzeltem magamat abban a csoda épületben a recepción. És most ott leszek, tényleg ott leszek. Nem tudom hogyan, mi módon, de sikerült, és legalább olyan büszke vagyok magamra, mintha épp repülni mennék. 

"Ismételd a következő mondatot magadnak 20x egy nap, szó szerint, és az életed megváltozik: Bármit, amit elképzelek/elgondolok, azt meg tudom csinálni, feltéve, hogy hajlandó vagyok érte meghozni a kellő áldozatot." 

xoxo

A cím a mottója a mostani bejegyzésemnek. Sokat agyalok manapság azon, hogy minden nézőpont kérdése. Egyetlen gondolatmenet alapjaiban meg tud változtatni. 
Mert, ugye, aktuális: kilépés az élet nevű játékba, most már úgy igazán. Önéletrajzok, motivációs levelek tömkelegei. Uncsi, meg minden, de akkor is ott van, meg ha már ott van, akkor úgy nevezzük 25 évesen, hogy quarter-life crisis (kapunyitási pánik). Idáig nem gondoltam, hogy tényleg létezik és makacsul tagadtam, mikor rájöttem, hogy konkrétan ez történik velem most.

Na, de ennek a - nagyon is valós - jelenségnek a főbb tünetei:

1. Pánikolsz,
hogy atyaúristen, most dől el az élet, és ha nem csinálod jól, meg nem választasz jól, akkor jön az örökkön-örökké tartó bűnhődés. Amúgy tökre nem, mert manapság nem ilyenek vagyunk. Én például a mai fiatalokat abszolút rugalmasnak látom munka,- illetve életpálya szempontból. Személyes tapasztalat, hogy a Sofitel (az a csodás, ötcsillagos luxiszálloda, a Lánchíd lábánál) állásinterjúmon bután néztek rám, amiért visszamentem még egyszer Montenegróba dolgozni - azt mondták, kereshettem volna új helyet, új kihívásokkal. Azt látom, tapasztalom, hogy a folytonosan változó környezethez való alkalmazkodás, az új helyeken szerzett tapasztalat és helytállás fontosabb már, minthogy beragadj egyetlen helyre életed végéig. Nem csak magyarokkal, külföldi barátokkal is beszélgettünk erről, és mindenki egyetért, hogy egy jó munkahely már nem a fizetés miatt lesz jó, hanem attól, hogy remek a légkör és a szenvedélyeddé válik az, amit csinálsz. Figyelem az embereket jó ideje, látok megfáradt, fásult egyéneket, akikről lejön, hogy csak a materiális javak miatt dolgoznak ott, ahol, miközben lelkileg, s előbb-utóbb fizikailag is belebetegednek abba, amit csinálnak. Sőt, a szomorú az, hogy 90%-ban csak ilyet látok. Ilyenkor jönnek nekem azzal, hogy olyan nincs a munkában, hogy önmegvalósítás.
Én meg erre azt mondom, adjatok néhány órát, és összeszedek nektek 8-10 embert a közvetlen környezetemből, akik a hivatásuknak élnek és ugyan nem keresnek mocskos nagy összegeket, de boldogok. Itt jegyezném meg, hogy én csípem ezt a lazaságot, és örülök, hogy most vagyok ebben a cipőben, mert kihívást jelent ez a változó környezet. 

2. Folyamatosan agyalsz,
hogy hol van több lehetőséged, itthon, netán külföldön. Ha nem lenne elég para itthon megtalálni több munkahely közül azt az egyet, ahol esetleg jól is éreznéd magad, akkor ott van még nagyjából 90 másik ország a világ összes többi részén. Ez nagyban megkönnyíti a döntést... nyilván. Egyébként ez a krízis legfőbb pontja szerintem. Itthon maradni nem nagyon van értelme jelenleg (a tanult szakmámról beszélek, most elég aktuálisan látom, hogy mi folyik a munkaerőpiacon, és nagyon nem vagyok feldobva), külföld viszont iszonyat pénzügyi hátteret igényel, akárhova is mennék. Hallottunk sikersztorikat már nyilván, hogy "bezzeg én kimentem *bármilyenország*-ba 20 forinttal és ma már milliomos vagyok", de azért maradjunk a realitás talaján. Ennek vajmi kevés esélye van.

3. Értékelsz, szemlélődsz, kritizálsz.
Persze, nyilván mindenki jót akar, de én belefáradtam az elvárásokba és a végtelen kérdésekbe. Tettem már le az asztalra elég sok mindent (egyáltalán nem gondolom, hogy eleget, DE! eleget ahhoz, hogy innetől magam vállaljam a felelősséget a döntéseimért) és az a tapasztalatom, hogy soha nem történt még semmi rossz a komfortzónából való kimozdulás által. Nevezzen akárki önzőnek, elfogultnak, szimplán hülyének, vagy amit akar, de az én életem eddigi két legnagyobb fejlődése és kalandja sem a tankönyvek lapozgatása közepette történt. Nyilván kellett hozzá az a fajta háttér is, de amikor fogtam magam, és egyik napról a másikra eldöntöttem, hogy belevágok, aztán lesz, ami lesz, na az volt az igazán meredek. Ez így ijesztő, meg fogod a fejed, hogy "hú, öcsém, tényleg, ezt behúztam?!", és aztán születnek a csodák és a remek, életreszóló élmények, barátságok.
Ezzel NEM a tanulást szeretném leminősíteni, mielőtt bárki nekem esik nagykéssel. Azt mondom, hogy Magyarországon az iskola nem az életre tanít és ha lesz gyerekem, Isten mentse őt ettől a visszamaradott magyar oktatási rendszertől (általános és középiskoláról beszélek leginkább). Valószínűleg most minden tanárom utálni fog, de nem tudok eleget a Francia Forradalomról, nem tudok Márai Sándort idézni, nem nézem meg a közömbösségi görbém meredekségét amikor kiválasztok fogyasztásra egy jószágot (ja, ez mikroökonómia amúgy, mert ez fontos ám!) és nem emlékszem, hogy mi áll menedzsment tankönyvem 294. oldalán, pedig beseggeltették velem A-tól Z-ig, mert ettől leszek jó menedzser. Mondhatni mindent elfelejtettem. De ember vagyok az embertelen világban, megmosolyogtatom a vendégeket (és azokat, akikkel együtt dolgozom), szívből teszek értük mindent, áldozok rájuk időt a sajátom rovására, vannak olyan készségeim, amikkel ezerszer többre megyek, mintsem hogy hibátlanul tudjak parciálisan deriválni (amúgy ezt kivételesen még tudok is), és már most vannak arra utaló jelek, elismerések, hogy a szakmám lényegét megértettem, így egész jó vagyok/leszek benne. És én nem csak egész jó akarok lenni, a legjobb akarok lenni. Ahhoz viszont ki kell mozdulni Magyarországról. Nincs ebben kérdés és kompromisszum. 

4. Mérlegelsz. Folyamatosan.
Tulajdonképpen erre vonatkozik a cím. Eddig stresszes voltam a döntésképtelenségem súlyától, pedig még 7-8 hónapom volt kiválogatni, hogy hova adom be a jelentkezésemet. Már csak szűk 4 hónap van, és inkább izgatott vagyok. Ádám állított le mindig, hogy nyugodjak már le, mert akkor fog jönni a kézenfekvő megoldás. És milyen igaza van. Aki ezt olvassa (köszi, ha eljutottál idáig), neki már nyilván nem titok - legtöbbeteknek nem -, hogy engem a repülés vonz, lassan már 3 éve. Minden negatív, idézem "undorító oldalával" együtt is. Nem tudom megmondani, miért. Magyarázd meg, hogy miért vagy abba szerelmes, akibe, és miért nem másba. Ez kb. ilyen. Elvarázsol, kikapcsol. Kevesen tudják, de az én utazásom, személyes fejlődésem, kutatásaim, és úgy nagyjából minden erre vezethető vissza a végzett tevékenységeimet illetően. Erre jön a sok lenéző reakció, könyvet tudnék írni belőle: 
"akkor minek tanultál mesteren", "szerintem te túlképzett vagy ehhez", "oda csak az agyatlanok és a tanulatlanok mennek", "tényleg elmennél ilyen putri helyre?", "nem fognak felvenni", stb. Kollektív módon nem szeretnék reagálni ezekre, mert meguntam magyarázni mi az, ami igen, miközben mindenki a képembe próbálja tolni, hogy az márpedig nem. Sosem értettem az embereket, hogy elhiszik, sőt kőbe vésik a mende-mondákat, de annak, hogy utána járjanak egy-két dolognak, az már derogál. Szóval nem fogok magyarázkodni ezzel kapcsolatban sem.
Ugyanakkor tény, hogy nekem a repülés választása tényleg nagy áldozatokkal járna. Mindent meg lehet oldani, feltéve, hogy akarjuk is megoldani. Nem megyek bele itt a részletekbe, legyen elég annyi, ha azt választom, akár egy kis időre is, akkor az meghatározhatja az életem fennmaradó részét is. Ha nem választom? Akkor valószínű itthon boldogulok Ádám oldalán, ami szintén nagyon boldoggá tenne, de akkor az egyik felem mindig vágyna repülni, s ott lenne a "miért nem mentem" érzése. Üdvözlünk a felnőtt életben - szokták erre mondani.

Ehhez jön a fenti cím, hogy tulajdonképpen hány féle módon nézhetjük az élet történéseit. Mondhatom, hogy akármelyiket választom, mindig boldogtalan leszek, mert a kettő együtt sehogy nem működik. Vagy mondhatom azt, hogy boldog leszek, mert legalább az egyik folyamatosan jelen lenne az életemben, és annak is örülni kell, ami van. 'Bármi lesz, az egyik részem sérül. - Mi lenne, ha úgy néznéd: bármi lesz, az egyik részed boldog lesz?' - gondoltam egyik nap magamban. És azóta vagyok igazán felszabadult. Megértettem, egyik pillanatról a másikra, csak az kellett, hogy kicsit objektíven tekintsek a helyzetre. Mert a saját gondolkodásom rabja voltam, és annyian vannak jelenleg is ennek az egész sz@rmageddonnak a közepén, már bocsánat a kifejezésért, de tényleg. 
Úgy éljük a világunkat, hogy a gondolataink bénítanak meg minket, és a legtöbb dolog csak a fejünkben létezik. Túlkomplikáljuk, nem találjuk a kiutat, aztán belefulladunk szépen lassan a magunk által kreált tengerbe. A túlgondolás, meg a saját hülyeségeink tudnak a magunk útjában állni. Nagyon hiszek abban, viszont hajlamos vagyok elfelejteni, hogy gondolatoknak teremtő ereje van. Mármint, agykontroll, minden nap alkalmazom, az életem minden pillanatában, aztán mégis elfelejtkezem róla. Én teremtettem magamnak hónapokra egy olyan szituációt, amiből azt gondoltam, nincs jó megoldás vagy nincs kiút. Elárulhatom, továbbra sem találtam meg az optimális megoldást, de megtaláltam az optimális hozzáállást, gondolkodásmódot, ahogyan ehhez a megoldatlan dologhoz viszonyulok. Minden nézőpont kérdése. Ne legyetek rabjai a saját negatív gondolataitoknak. Tulajdonképpen ez egy lecke, amit ezen keresztül tanultam meg.  

És akkor a végén, lényeg a lényeg: úgy hiszem, tudom, hogy mindig oda jutok, ahol kell lennem, ahol nekem dolgom van. Mert "pozitív gondolatok hozzák az általam vágyott jót és előrelépést." Amen.

Szóval Amerika. Olyan gyorsan elillant és már most hiányzik. Minden nehézségével együtt azt mondanám, még ezerszer végigcsinálnám és imádtam. Most összefoglalom nektek a legfőbb dolgokat, különösen azokat, amik különbözőek az európai életünk momentumaitól. Lesznek még beleszőve kalandok is nyilván, meg minden, ami jön. Élvezzétek, enjoy!

Ott hagytuk el egymást, hogy buktatók, nehézségek, szar a fizu, rossz a közlekedés, a resortosok nem segítenek, stb. Hozzászoktunk. Átvettük az életformát, az attitűdöt. Ami azt kell mondjam, imádnivaló. Mindenki empatikus, tündérbogár. Vagy nagyon beszívott. Vagy mindkettő egyszerre. Colorado egy külön fogalom. Tündérország, valahol Amerika szívében, ott középen a Sziklás-hegységben, egy elvarázsolt világ. Az embereknek meglepő módon ott is vannak gondjai. Talán több is, mint a tied, vagy mint az enyém. Két-három állásban dolgoznak, hogy fenntartsák magukat. Tök megszokott dolog. Furcsán néznek rád, ha csak egy munkád van kb. Mégis szívből nevetnek, munka után elmennek random kempingezni, iszogatni, barátokkal időt tölteni. Mindig, mindenben (!) segítenek, nyitottak, befogadóak. Példa: kolléganőm elcseréli a saját szabadnapját... csak hogy a magyar brigádot el tudja vinni kirándulni Denverbe. Ingyen. És nem ritka. Vagy, másik példa: másik kolléganő egész nap főz, mert a kis jöttment magyarka még sosem sütött pillecukrot. És milyen jó móka lenne feldobni az estéjét meg az utolsó hetét. Úgyhogy a vendégségre készül és sürög forog. Vagy: Ádám és a kései hazajutás. Kollégák tömkelege ingyen fuvarozza legalább heti kétszer, mert "úgyisarramegyek". És még kérdezik, hogy miért mennék vissza... na.

Ha már említettem, igen, legális a fű, a sörök pedig (a kézművesek) ütnek, mint magyar kátyús úton a buszkerék. Igen, próbáltuk, mielőtt bárki megkérdezi. Igen, énekeltem is hangosan éjfélkor kisvárosunk csendes, tücsökciripelős közepén a Made In Hungaria-ból a Csavard fel a szőnyeget! című örökzöld nótát. Jártunk baseball meccsen is, zseniális hangulatok közepette, iszogattunk tetőbárban Denverben. Meglátogattam a sürgősségit, voltam kiesve munkából is. Fél gatyámat otthagytam gyógyszerre, de az EÜ ott olyan, hogy a földről ehetsz. Kiszolgálnak teával, kávéval, meg amit akarsz. Mindenki rólad kérdez és érdeklődik, hogy hogyan kerültél oda. Csodálkoznak, örülnek neked, köszöntenek a hazájukban. Kérdeznek Budapestről, mert legtöbben tudják, ismerik, hogy Buda és Pest és a 'Danube' folyó. A szomszéd város (Edwards) szemészetén 5 napig törzsvendég voltam. Én lettem a lány, aki csak egy kis édességre vágyott, aztán a sürgősségin kötött ki, mert kiverte a szemét. A cukros zacsival. És emiatt leszakadt a szaruhártyája. Fogadok azóta is ezen röhögnek. Mondjuk én is...

További kételyek eloszlatása. Igen, van Walmart, Walgreens, CVS, TacoBell, Meki, Burger King, Starbucks, Sephora, Banana Republic és minden PONT olyan, mint a filmeken. Ez nem Európa, hogy a belváros olyasmi, a többi le van tojva. Itt minden olyan, de tényleg. Útmenti motelek, pub-ok, nagy Jeep-ek, és közben szól az amcsi muzsika. Tömegközlekedésen húzod a gatyamadzagot, hogy leszállj. Nem kamu, komolyan. Az a szárítókötél jellegű. Ha nem jön a buszod 4 percen belül, a sofőr telefonál. És megmondja, hol jár a buszod 2 percen belül. Ha valakinek nincs pénze jegyre, gyakran elengedik, mert kedvesek. Mindenhol minden spanyolul is ki van írva. A fele lakosság és munkás mexikói avagy puerto ricói. Szóval spanyol nyelvű, egzotikus. Egy idő után megszokható, először nagyon döbbenetes. Ha már szárítókötél, az amúgy nincs. Senki sem tereget. A szárítógép mosás után viszont isteni!! Hiányzik. Van sárga iskolabusz kicsikkel. Nagyon állat. A házak fából épülnek és gipszkartonból. Mindent hallasz és minden hallatszik (és érződik). Lakótárs mindennap betépve, maximális fűszaggal, mert igen, van ilyen. Persze feljön minden, szag + füst kombóra érsz haza. Most, hogy írom, elfogott a második honvágy. A fickó amúgy szociopata. De ez csomagajánlat, szóval vele járt. Következő fázis: Egy idő után rájössz, hogy mindenki füvezik. Ezért tompa mindenki. Az sem tűnik fel kollégának, hogy a szemem miatt jegeszacskóval járom a házat. A fejemen. 2,5 napig. Ja, tökre természetes dolog. A fűnek minden formája létezik. Elszívós, sütibe rejtett, csokiba/bonbonba megevős, nyalókás, ésatöbbi. Csak az italboltban vannak piák. Nem ihatsz közterületen, mert jön a Sheriff és elvisz. Italt csak papírzacskóban deportálhatsz a lakásodba.

Továbbá. Kerek a kilincs. Eszes! A medvék miatt ugyanis. Colorado, mitmondjak. Vad tájak, hegyek. Nincs ágyneműhuzat. Ágytakaró van, de huzat nem. Vagy mosol mindent, vagy semmit. Sehol nem kapni huzatot. Walmartban sem, ahol amúgy minden van - mindent értsd szó szerint. Minden hatalmas. Az adagok, a kocsik, a háztartási gépek. Kivéve a popcorn. Abból a legnagyobb a hazai közepes. Logikát ne keress. Másfél kiló M&M's alap, hogy jön minden vásárláskor. A Walmartban a legjobb a hajpakolás amúgy. Minden gallonos vagy fél gallonos a boltokban. Tej, tea, naracslé. Van dobozolt főtt tojás pucolva is a lustáknak. Lehet kapni Windexet - Bazi nagy Görög lagzi rajongóknak mondom. Nem tudom, hogy jó-e szúnyogcsípésre és kiütésre. Mindenki azt mondja, hogy nincs paprika. De, van. Ne aggódjál magyar, tudsz főzni jó perkeltet a mirelit pizza mellé. Posta is van, de csak postafiókba kérhetsz cuccot. Ha nem oda kéred, akkor senki nem viszi házhoz. Szó nélkül visszaküldik a csomagot. Tapasztalat. Futár is van, olyan menő, filmes autóval. Jön a FedEx vagy a UPS ember. És otthagyja a csomagot az utcán az ajtód előtt. A kutyát nem érdekli. Lehet benne akármi, az ott fog várni téged a nap végén. Ugyanúgy. Durva.

Július 4. az, amikor még az is részeg, aki nem. Minden kék-piros-fehér lesz. Virágok, házak, fények, sütik. A házakat feldíszítik giccsparádéba. Illetve olyankor még viccesebb a nevem. Merthogy ugye cicát jelent. Mindenki ezen szórakozik 3 hónap után is. Cukik, vicces tényleg. Van a kolléganőmtől egy ajándék pólóm is emiatt. Mew-mew:)
A coloradoiak viszont nem szeretik Trump-ot. Ezt ki is fejezik. Gyakori a magassági betegség. Elég kegyetlen. És független Trump-tól. Vagy ki tudja. Mindenkinek van kocsija. Érthető, kell is. Mindenki kirándul - ez is érthető, én is szétjártam volna a lábam, ha lett volna kocsi, amivel elmegyünk - nem csak 2 várossal - odébb.

Gyönyörű a táj, gyönyörű az egész állam. És boldogan írok ezekről, mert tudom, merem remélni, hogy nem utoljára jártam ott. <3

Utóirat: arra a hegyre ott én még egyszer felmászom. 

***ENGLISH Version***

Well, America. Everything seems so far now. It just happened so fast and I already miss it. With every difficulty and struggle, I would do this summer again and again a thousand times. At the end, I just simply loved it. In this post I will conclude the most important things – cause I promised vlogs and videos and posts and stuff but did not manage to do that. Sorry. I will include some adventures, funny stories and everything that comes into my mind. Enjoy.

My last blogpost was basically about how difficult it is to start a normal life as a European in America and how we had a beautiful fight with our program leader. We learned to let things go. We got used to everything. We got used to the lifestyle and we took a little bit of the Colorado attitude, which is adorable. Everyone is so so kind and empathetic. Or high. Or both maybe. Colorado would worth a separate post. That is Fairyland, in the heart of America. And so now you understand every word of the song: Rocky Mountain high.:)
Surprisingly people also have problems there. Maybe more than I have, maybe more than you have. They have two-three jobs. It is normal there. Still, the attitude is what makes it so different. People there still laugh from the bottom of their hearts, they go for a random camping after work, they go to drink, to spend time with their friends, etc. They help you in everything, they’re open and friendly. For example my colleague changed her day off just to bring some Hungarians – including me – to Denver. And these type of acts come naturally. You do not have to ask for it. Or my other colleagues were preparing some delicious food and helped us experience a real smore’s night. These kind of things just really warmed my heart and made my days. Or there was also Adam, who only had a bike to ride. Yeah, why not, after a wedding in the restaurant at 2 am. In pitch dark. His colleagues gave him a lift at least twice a week for free, because ’i live nearby, i’ll take ya’. So do not ask me why I already want to go back to the land of kindness.

I mentioned being high and stuff, so yeah, there you go. Weed is legal. Handcrafted beer is (not as strong as a Hungarian Pálinka) kinda strong. You’re on a higher altitude, alcohol hits you and affects you differently. Yep, we tried both. Yep, I was singing random Hungarian songs at midnight in our little silent village. Guess everyone loved me then. We’ve been to a baseball game, we’ve been drinking at our favorite rooftop bar in Denver. I visited Urgent Care, I had sick leave as well. I left half of my salary at the ER, but healthcare there is like a different dimension. They serve you with tea, coffee, water or anything you want while you wait. Everyone is asking about you, they are interested in how you got there. They wonder, they are happy for you, they welcome you in America. They ask about Hungary, Budapest and usually they know that there is a Buda side, a Pest side and the river Danube. Btw, I was the most loyal guest of the next village’s eye specialist office for 5 days in a row. I became the girl who was craving some candies and ended up at urgent care because she had a corneal abrasion (meaning: the upper layer of my eye was scratched and ripped off). Just a freakin’ edge of a candy bag and a wrong move. I bet they still laugh at this story. So do I…

For further info. Yes, there is Walmart, Walgreens, CVS, TacoBell, McDo, Burger King, Starbucks, Sephora, Banana Republic, etc. and everything is like in the movies. Even the movie theatre is like in the movies. Motels along the road, pubs, Jeeps, spiced with some American music – usually rap songs. If you travel by bus – public transportation – you pull that signal cord. I mean, really. Hysterical. If someone doesn’t have money for a ticket, sometimes chauffeurs just let go. Also, everything is written in Spanish as well. There are a lot of Spanish-speaking people around. At first, it is unusual. After a week you absolutely get used to it. I mentioned the cord. There is no reason to hang out your clothes. You have the drier. God, I miss it! There are also yellow school buses. With kids. So cool. Houses are made of wood and drywall. You hear and feel everything. Literally. Flatmate (alias Roomie) is high every day, cause yeah, why not. You get home to the typical weed-smell. Gosh, I’m (second) homesick now. So this is a package deal, but you get used to these everyday things. Like weed. Lol. Next phase: you realize that almost everyone is high all the time. So Roomie doesn’t even notice that I go everywhere with an icebag. On my face. For 2,5 days. Because that is f&_king normal. Never mind. Weed has all forms that you can imagine. Smoking weed, eating weed in cookies or chocolate bonbons, lollipop with THC, etc. Alcohol is only in the liquor store. You cannot drink in public because they take you in. And you can only sneak alcohol into your apartment in a paper bag.

Moreover. Handles are rounded. Clever. Because of the bears. Who can visit you or your food anytime. Cute. That is Colorado. Wild landscapes, mountains. But still amazing for me. There is no duvet cover. At all. There is duvet, but you either wash everything or nothing. They are in every color, shape. Took us 2 days to figure this fact out. Everything is huge. Portions, cars, household machines. Except for popcorn. The biggest is EU-size medium. 1.3 kg M&M’s is a basic to buy. In Walmart, haircare products are the best. I mean it. Everything comes in gallons or half a gallon-size. Milk, tea, orange juice. For lazy ones, there are also cooked, peeled eggs in boxes. Hilarious. You can buy Windex – this part is for ‘My Big Fat Greek Wedding’ fans only. Idk if it is good for mosquito bites, but still. Everyone says there is no “paprika powder”. No worries, there is. So Hungarian people shouldn’t worry. We can cook a Hungarian stew – in case frozen pizza is not fancy enough. There is USPS. The post office. But it is dumb. You can only order to the p.o. box. They do not deliver anything to your home, even if they have your exact address. They automatically send it back to *wherever it is coming from*. I experienced it. There is the courier as well. They drive those cool vans you see in the films. FedEx/UPS guy comes, and leaves the package in front of your door. At the street. Nobody cares. It can be anything. It will wait for you at the end of the day. I mean untouched. Incredible.

4^th of July is the day when even sober people are drunk. Everything becomes blue, red and white. Flowers, houses, lights, cookies. Houses are dressed in the most vicious decors you can see. Also, my name is funnier at that time. Kitty, yeah, I know. Still funny after 3 months. I got a t-shirt because of that. Thank you Ola. Mew-mew:). Other facts: altitude sickness is really common. It kills you, I tell ya. And everyone has a car. Which is understandable. Everyone is going on trips, hikes, excursions. Which is freaking understandable. I would have hiked my ass off as well if we had a car to just visit some further places. The Vail Valley itself is wonderful, but still. Colorado is beautiful, the landscapes are amazing, people are awesome. I am writing about these things happily, because I know, I dare to hope that I will return.

ps.: Once in my lifetime I will conquer that mountain on the photo.

Na Kedveseim, újra jelentkezem/ünk. Arra készüljetek fel, hogy ez egy nagyobb lélegzetvételű poszt lesz, de tudom, akit érdekel, az úgyis velünk marad és elolvassa. Ma van a 13. napunk az USA-ban. Most lett annyi motivációm, hogy idebrekegjek valamit a kicsit sem kihalt blog oldalamra, amire igen ráférne az újjáélesztés. Ha valaki megkérdezi, hogy összességében élvezem-e az ittlétet, a válaszom: IGEN. Ha valaki azt kérdezné, hogy nehéz-e itt kint, azt felelném: IGEN.

Itt vagyunk Amerika közepén, 2500-4500 méteres hegyekkel körülvéve, ami valami varázslatos hangulatú. Mindig szerettem volna a hegyekben lévő luxusszállodák egyikében kipróbálni magam, és azt kell mondjam, nem csalódtam, mert az érzés tényleg teljesen olyan. Olyan… Alpesi, tudjátok. Ma például, ahogy sétáltam be a folyosón munkába, bajor harmonika szólt, és nagyon elragadó volt. 
Ha közelebbről megvizsgáljuk a helyzetet, akkor amúgy sajnos tele van bibivel a dolog, és ezeket nagyon nehéz úgy összerakni, hogy a munkában én is és Ádám is a teljesítőképességünk maximumán tudjunk pörögni.

1. Magamat már egytized részt veszpréminek valló ember lévén megszoktam, hogy 30 perc alatt bárhova eljutok gyalog, és ezt értsük úgy, hogy a város elejétől a város végéig. Ez itt nagyon felejtős. Itt 30 perc alatt eljutok a legközelebbi buszmegállóig, esetleg egy élelmiszerboltig, tehát lássuk be, amikor azt mondják, hogy itt minden iszonyat távolságokra van, és mindenki kocsival közlekedik, az nem véletlen egybeesés. Legelső esténken esett meg, hogy S.O.S. kaját és tisztítószert óhajtottunk vadászni, persze mikor máskor, mint 10 órakor. 26 óra ébrenlét után, sötétben, idegen helyen, ott, ahol még a sarki közértbe is kocsival járnak, igen megrendítő élmény volt kisétálni a Spar méretű üzletbe (aka City Market). 2 percenként néztem hátra, és könyörögtem, hogy ne jöjjön senki leütni egy kisbaltával, mert fél órával az érkezésünk után nyilván se gázspray, se kés nem volt nálunk, meg már amúgy is alig láttunk ki a fejünkből, én csak foltokban. Olyan volt, mint egy zombiapokalipszis. Zárójelben megjegyzem: mindketten hozzászoktunk relatíve rövid idő alatt, hogy itt ez van, nappal sem látni gyalogost, így legalább messziről kirí a nem létező tömegből, hogy megjöttek a magyarok.
   
   
2. A közlekedés valami elképesztően borzalmasan katasztrófa. Ha eddig szidtátok a BKV-t, ÉNYKK-t, esetleg Volán-t, hát itt megtanulnátok értékelni, az Hétszentség. Nekem még csak-csak oké a dolog, mert 80 perccel indulok korábban, aztán 20 percet téblábolok a városban meló előtt, hazafelé meg rohanok, mint egy őrült, mert a 19 órakor véget érő műszakomhoz 19.05-kor van egy busz, ha azt bukom, akkor mehet a taxi/Uber/buszmegállóban csövezés. Ebből az utóbbi kettő már megtörtént, és ez még csak a rohadt ÖTÖDIK napom a munkában. Tekintve, hogy havonta 75 dollárt (cca. 20.000 FT) vonnak a fizetésmből havibérletre, igen fájó pont számomra, hogy hívhatok plusz 20 dolcsiért Uber-t. Köszönöm. Ádám közlekedése rosszabb, de erre most nem térek ki, mert csak felhúzom magamat, őt is, meg mindenkit, de ha valakit meg tudnék gyilkolni amiatt, hogy az Isten háta mögé kell felmásznia egy hegyre, és éjszaka végez, és nincs buszjárata, és nem vihet sötétedés után kerékpárt a tömegközlekedésen, és amúgy is, sz_r az egész, akkor azt gondolom, mindenki tudhatja, hogy mennyire rohadtul haragszunk emiatt. Emellé ugye zárni kell az ajtókat is, kb. mindig, amit a lakótársunk valahogy elhanyagol, mert egy fekete medve simán benézhet egy kis kajáért, plusz feltúrja a szemetet is. Ja, amúgy emberre nem veszélyes. Amúgy.
   
   

3. A melót mindketten szeretjük, habár gyökér kollégák mindenhol vannak. Amellett, hogy mindkettőnket agyon dicsérnek, mindkettőnknél megvannak a buktatók is. Mindketten elég durva fizikai munkát végzünk, erre adok példákat is: Ádám ugye teker/gyalogol 35-35 percet munkába, oda-vissza, 8 órát melózik talpon, törölget, felszolgál, vizet önt, feltölti a készleteket, és segít, ahol tud. Amikor azt mondom, hogy napi 20 kilométer van a lábában, akkor nem viccelek. Nyilván a sajátomról többet tudok mondani, de: én is 8 órázom, ebből összesen 30 percet ülhetek le, 80 perccel előbb indulok, hogy beérjek (lsd. feljebb), néha éjszakába nyúlóan hosszú, amíg hazajövök (köszi ECO-bus), magyarul mindkettőnk napjai a munkából állnak – no surprise – és mindkettőnknek jóval több idő a bejutás is, mint 15 perc (krhmm…ugye). Ha össze kellene számolnom, azt mondanám, felébredéstől hazaérkezésig olyan 15 óra telik el, és akkor még nem csináltam semmit, csak munkába készültem, reggeliztem - hogy ne essek össze a 20 kilós dobozok pakolása közben -, elindultam és elcsíptem a buszt, dolgoztam, és emelkedőnek felfelé is futottam, hogy elérjem a buszomat visszafelé, majd vízszintesbe kerülve 11 órakor már könyörgöm egy kis alvásért, hogy másnap se essek össze. Szóval mit csinálok: napi 20-25 ezer lépést, azaz nagyjából 15 kilométert teszek meg a nem kicsi Wellnessben, ahol egy egyoldalas listát kell 30 perc alatt kivégeznem, és újra és újra. A lista a Leading Hotels of the World sztenderdjeit tartalmazza, olyan részletességig, hogy a samponok és tusfürdők fejeinek hogyan kell állniuk a zuhanyban, de ez csak egy példa. Oshaburi törölközőket hajtogatok és cserélek, erre is vannak előírások (piramis alakban felrakott törcsik), szekrényeket ürítek és töltök köntösökkel, felszolgálok, rendet tartok, rendeléseket veszek fel a Spa Café-ban, rendben tartom a konditermet – igen, az 55 kilós súlyokat is nekem kell egyenesbe hozni -, az egész spa területét, beleértve a külső és belső medencéket ellenőrzöm, rendben tartom a napágyakat, összeszedem a törölközőket, én kezelem az Oxigén Bar-t, magazinokat válogatok, ételeket rendelek, felügyelem a rendet. Ez ugye az előző recepciós munkámhoz képest fizikailag sokkal megterhelőbb, főleg a kisgyerekek miatt, akik nem fogják fel, hogy ez egy relaxációs hely, és ne sikítozz, ne ugráljál a másik nyakára, ne ordíts, stb., ezt 626836284x elismételve egy nap. Van kontaktom a vendégekkel is, azt a részét nagyon szeretem, mert imádom őket, nagyon tündériek, igazi 5 csillagos hely az egész, beleértve a csapatot is, akikkel dolgozom.
   
   
4. Amit kiemelnék még, és ami nagyon új nekünk, az a lakótárs megléte, és a szállásunk. Hasonlítva a többiek apartmanjához, mi konkrétan egy palotában lakunk, de a szó szoros értelmében. Még kandalló is van, ami azért mond valamit. Ezeken az amerikai papírházakon átfúj a szél is, szóval sokat nem törődünk vele, hogy mindent hallunk, jóformán látunk is, de van egy-két dolog, ami nagyon furcsa. Szobaszomszédunk (legyen A, mert B-vel kezdődik a neve - logikus) érett camembert, plusz valamilyen azonosíthatatlan hegyi kecske sajtja az érkezésünk óta a konyhapulton érlelődik. Mondanom sem kell, olyan bukéja van, hogy a vágott virág, amit mellétett asztaldísznek, 2 nap után kirohadt a helyéről. Hát na. Én is nagy sajt-buzi vagyok, Ádám a másik fele, de ha odamegyünk, mindketten sírunk attól a szagtól, és nem értjük, hogy miért kell erőltetni ezt a dolgot. A faszikám amúgy az egyik étterem menedzsere (merthogy négy, azaz négy éttermünk van) ott, ahol dolgozom, és nem értjük a logikát amögött, hogy nem takarít, de a teraszra kivágja a gyönyörű friss petúniákat. Szóval igényes, de közben nem. Tanulmányaink derekáról, a Fenntarthatóság című tárgy utószelétől vezérelve megérkezni egy amerikai háztartásba maga a pokol. Ez az ember a TV-t és az összes lámpát, folyamatosan felkapcsolva hagyja, ez a szó szoros értelmében így van, és nagyon zavaró. Gondoltuk tanítunk neki jó magyar kultúrát, ahol drága az áram, folyamatosan lekapcsoltunk utána mindent, s örömmel konstatáltuk, hogy az ipse fejlődőképes, mert most már ő is mindig mindent lekapcsol maga után többnyire. Magyarország-Amerika: 1-0.

Most nagy hirtelen nem jut eszembe más, ha Ádám fejéből kipattan valami, az is lehet, hogy ő fog írni. Még nem tudok konklúziót levonni, én kimerültnek érzem magam, fájnak a végtagjaim, a lábaim/kezem tele foltokkal, sebekkel és véraláfutásokkal, Ádám is hulla fáradt, talán sosem láttam ennyire megtörten emberinek(?), szóval próbáljuk a szépet látni, csak a körülmények nehezítenek. Mert nem fogok senkinek hazudni, nehéz. Addig is, amíg újra jelentkezünk: vigyázzatok magatokra, és ölelés mindenkinek, aki végigolvasta ezt a borzasztó hosszú írást.
PS.: bocsánat a kicsit alpári modorért, de ennyihez volt energiám.

Ne haragudjatok, nem akarok csúnya szavakkal illetni senkit, semmit, de van, amit egyszerűen a következőkben nem fogok tudni szebben megfogalmazni, mint ahogyan van. Az elmúlt hetek és napok történései arra késztettek, hogy ismét tollat (gépet?) ragadjak, és írjak a tapasztalataimról.
◦ Arról, hogy a diákmunka és a nyári munka sehol sem igazán az, ami.
◦Arról, hogy ha úgy tűnik, hogy összejön, és már ott repdesel örömödben, pofára ejtenek.
◦Arról, hogy friss diplomával minimálbér (és még csak nem is garantált bérminimum) alatt akarnak dolgoztatni iparágon belül, büszkén villogtatva, hogy "papíron 8 órában, a többit majd meglátjuk".
◦ Arról, hogy az állásinterjún az OTDK első helyezést, a tehetséget és a kemény munkát mindenki lesz@rja, de az persze roppant érdekes téma, hogy mondjuk a lottó nyereményt mire költeném, ha az enyém lenne. (Mert ugye nagy eséllyel ez pár héten belül bekövetkezik...Amen.)
◦ És végül arról, hogy még én érzem magam nyomorultul amiatt, hogy nem találok olyan munkát, ami minden téren megfelel. 

Jó gyerek módjára megpályáztam néhány állást nyárra, volt olyan is, aki csak úgy megkeresett, mert tetszett az önéletrajzom. Az elején (kb. 3 hete) nagyon örültem, hurrá, mindenkinek kellek, én vagyok a király, meg a többi. Aztán elkezdtek potyogni a tantuszok, szépen lassan. A turizmus területén diákmunkát találni egyszerűen röhej. Nem azért, mert sokat dolgoztatnak, szeretek dolgozni, amolyan tipikus, filmbeli, őrülten munkamegszállott nőszemély vagyok. A legtöbb helyen iszonyat korai a kezdés és kései a befejezés. Ez persze érthető, csak diák legyen a talpán, akinek ez rendben is van. Ki az ég oldja meg nekem, hogy az első metró előtt, 4.15-kor, vagy esetleg az utolsó metró után, 23.30-kor be/hazakavarodjak? KöKi és Határ út környéke, pláne tuti életbiztosítás. Legyen autóm? De nem véletlen jelentkezem munkára. Menjek taxival? Ki fizeti? Szintén nem véletlen jelentkeztem diákmunkára. Na.
1. Az első cégnél nagyon kedvesek voltak, szétszedtek, boncolgattak, de álltam a sarat, igazából nagyon örültem, hogy ilyen jól ment. Az sem zavart nagyon, hogy nem én kerestem ezt a munkát, hanem ők találtak meg, de amikor a személyes interjún kértem, hogy ugyan határolják már le nekem a konkrét feladatokat és azt, hogy mi lesz a dolgom, akkor nem tudták megmondani. Csak annyit, hogy hááát, őőő, ilyen-szerű, olyan-féle feladatok, de azért a későbbiekben, mesterképzés mellett is számítunk rád heti minimum X órában. Bingo! Itt éreztem a dolog lényegét, mondanom sem kell, hogy hogyan döntöttem.
2. A második állás diákmunka szövetkezeten keresztül ment, ez egy külön történet, ha tehetném, kiírnám ki volt az, de nem fogom. Lényeg a lényeg, önéletrajz oké, minden oké, kiválasztottak interjúra, hív a tag délután 4-5 körül, hogy akkor legyek kint a reptéren másnap reggel 9-re. Jó, persze, örülök, kiválaszottak, istenem, de jó, aztán jön az érzés, hogy sehogy nem fogok vidékről felkavarodni addigra, pláne, hogy még egyetemmel kapcsolatos intéznivalóim voltak, szóval esélytelen volt. Kérdezem, hogy másik nap nem jó-e nekik, ígéri, hogy beszél a céggel és majd hív. És azóta is hív. 2,5 hete hív. A telefont nem veszi fel, én majd megpukkadok a méregtől, hogy mi a viharnak húzza még mindig az időmet, csak mondja azt, hogy nem, és elfogadom, vagy legalább böfögjön valamit a vonal túlvégén, de még erre sem méltat.
3. A harmadik helyben csalódtam a legnagyobbat, mert kicsit beleláttam az ottani ""értékekbe"", amit nem ilyennek képzeltem. Bizonyos pesti luxusszálloda hirdetése volt, látszólag minden remek. Kétféle önéletrajz, motivációs levél, előszűrés, szóval látszott, hogy nem ma kezdték, ennek megfelelően kezeltem én is a dolgot. Bemegyek, 4 körös interjú és 3 óra után közlik, hogy felvettek, mert minden szuper, a grooming is kifogástalan esetemben, teljesen megfelelek a sztenderdeknek, akkori kinézetemmel együtt (ebbe beletartozik az ápolt külső, ruházat, haj, körmök, smink, ékszerezettség, a külső egyéb dolgok, összhatás; nagyon örültem, mert nagyon megnézik ilyenkor az embert, és minden rendben volt, tehát bejöttem az 'utcáról', de beleillek egy 5*-os szálloda profiljába). Aztán, mikor minden papír kint volt arról, hogy felvettek, konkrétan a kezemben, addigra közli az ember, hogy nem, mégse vegyem készpénznek, mert még egy valakinek rá kell bólintania, szóval inkább csak olyan "majdnem biztos". Innentől kezdve valami megváltozott bennem. Nem volt sem professzionális, sem korrekt ez a folyamat, és már akkor tudtam, hogy nem fogom egy ilyen ember kezébe adni a munkavállalói ügyemet. Így telt az utolsó köröm, hogy - az anonimitás kedvéért nevezzük az illetőt Minta Péternek - fogalma sem volt arról, hogy mit csinál. A pozíciót sem tudta megmondani, amire egyébként addigra elvileg ugye felvett engem. Kiderült, hogy a bérezéssel is problémák voltak (amiről érdekes módon lapítottak, mint .... a fűben, ha csak rá nem kérdezek), a munkába való bejutással is, a nyaralásommal is, magyarul részemről majdnem mindennel. Rövidesen ezt is lapátra tettem egy egész éjszakás dilemma-nemalvás-hányósgyomorbaj után, őszintén mondom, nagyon megviselt, mert ide tényleg nem vesznek fel akárkit, én pedig borzalmasan rástresszeltem, hogy mi lesz, ha lemondom.
4. A negyedik helyet nem is taglalom, már rutinosan kérdeztem rá az előtt, mielőtt felvonszoltam volna magam vidékről interjúra, hogy a munkaidő miként van. A nő diplomatikusan közölte a hasonló információkat, mint a korábbiak esetében (hajnali 4.00 és 24.00 közötti beosztás), így ennek már a személyes találkozóját sem vártam meg. 

Azt gondolom, hogy ezekkel is csak gazdagodtam, voltak teljesen pozitív tapasztalatok is ebben, amiket említettem, de összegezve egy katasztrófa a helyzet. További részletekbe nem bonyolodnék bele, azt érzem, abszolút jól megálltam a helyem. Ennek ellenére nem gondolom, hogy ez egy egyszerű dolog volna, nem nagyon beszél ezekről senki, pedig szerintem kellene. Mert a feltételek, amiket manapság "biztosítanak", megszabnak, nem túl korrektek. A munkáltatók többsége nem látja a másik oldal nézőpontját, csak az önérdek a fontos, meg a munkaerőhiány és az emberek pótlása, bármi áron. De odáig már nem terjed a dolog, hogy ha pl. éjszaka hazafelé a metróban egyedül közlekedő nőt megtámadják/megverik/stb., (ugye - Határ út - megtörtént eset) akkor ki fogja elvégezni azt a rohadt munkát. Azt hiszem, az ezzel kapcsolatban felmerülő, kismillió kérdésem mindig megválaszolatlan, pusztába kiáltott szó marad, de fontosságát éreztem, hogy írjak erről is. Végül, így nyár közepére a munkavállalás dolgot nagy nehezen elengedtem, és a fennmaradó időt a német nyelv intenzív tanulásának és a 11 napos, tengerparti nyaralásunknak szentelem, ilyen élményekkel a hátam mögött. 

Vannak olyan szerencsés (?) emberek, akiknek a siker és az ezzel járó dolgok csak úgy az ölükbe hullanak. Vannak, akik a sikert meg tudják venni, pénzért, szolgáltatásért, bármiért cserébe. Igen, az első kettőbe személy szerint nem tartozom bele. Nem bánom. 
Jön a nyár, és akarva-akaratlanul is eszembe jut, hogy az elmúlt 2 év nyarait hol töltöttem, ezzel együtt eszembe jut az is, hogy honnan indultam 3 és fél évvel ezelőtt, mert lassan államvizsga van. Frissen érettségizve mit sem tudtam a dolgokról. Bekerültem az egyetemre, és elhitettem magammal, hogy azért, mert 2-es voltam analízisből és 3-as makroökonómiából, nem értek semmihez és nem vagyok alkalmas a pályára, amit választottam. Azt javaslom, hogy ezt senki ne kövesse el, higgyetek magatokban és fejlődjetek, mert mindig van hova! A fejlődés része volt a montenegrói utam is, ahová idén nem térek vissza...egyelőre.
2 szezont töltöttem ott. Igen, nagyon nehéz volt távol lenni a családtól, 3 hónapra, ráadásul 2x 3 hónapra. De közben olyan dolgokat csináltam, amiket normál esetben valószínűleg soha. Amikor beléptem a recis pult mögé, mintha nem magamat láttam volna. Mint mindig, kihívást kerestem, és azt mondtam: Mit veszíthetsz? Semmit. Legfeljebb egy jó lecke lesz, amit nem követsz el újra, hibaként. Amit szintén szeretnék kiemelni, hogy a közösségi médiában (pl. FB, Instagram) a dolgoknak általában csak a szép, irigylésre méltó oldalát látjuk, amit itt leírok, azt nehezen tudják az emberek elképzelni a képek mögött. Az egész social media dolog egy baromi nagy torz tükör, arról, hogy milyen is lenne, ha az életben nem lenne nehézség.
2015-ben 2 és fél hónapig voltam egy déli fekvésű, klíma és hűtő nélküli, 40 fok átlaghőmérsékletű szobában, ami a műtött szívemet eléggé megviselte. Nem tudtam rendesen étkezni és enni, kimerültségben szenvedtem, mert az utolsó vizsgáim terhét még a vállamon cipelve érkeztem az országba, és végül orvosi segítségre volt szükségem odakint, ez nem titok. 2016-ban kicsivel magabiztosabban tértem vissza Montenegróba, kellett még a fejlődés, a nyomás és a komfortzónán kívüli élet, amott a pult túlsó oldalán :)). Egy hatalmas káosz volt emberhiánnyal, a belemet is kidolgoztam, teljes műszakokkal, túlórával, teljes felelősségkörrel (nem mint gyakornok), új személyzet betanításával, szabadnapok nélkül, alvászavarral megkoronázva. A bőröndömből éltem napról napra, és 2,5 hónap alatt 6x költöztem. 
DE... Soha-soha nem fogom elfelejteni azokat az ebereket, akikkel találkoztam, akiknek segítettem bármiben, és a mosolyokat az arcukon, amikor valami nem volt rendben, de megoldottuk. Nem lehetek elég hálás a lehetőségért és a tapasztalatért, amit a 2 szezon alatt kaptam, mert erősebben tértem haza. Amikor egy ilyen szituációban vagy, távol az otthontól, hosszabb időre, megtanulod értékelni a legkisebb dolgokat is. Amikor egy ilyen szituációban vagy, igen, gyakran érzed magad borzasztóan ( � ), de ilyen az élet, és a nehézségektől leszel még erősebb, megtörhetetlen. Amikor egy ilyen szituációban vagy, igen, azt kívánod, minden áldott nap, hogy légy bárhol, csak ne ott, és gyakran gyűlölöd az egészet. A furcsaság az egészben, hogy valahogy, észrevétlenül egy kicsit a részed lesz az akkori jelen, nem csak a Tied, hanem az életed egy kis darabkája is, és egy emlék, ami egy életre szól. Lehet nem szeretni, lehet tiltakozni ellene, de akkor is így van. 
A helyzet az, hogy jön a nyár, készülnék csomagolni a szokásos montenegrói útra, de idén nincs ilyen. 3. éve lesz, hogy nem volt nyaram, mert végig dolgoztam. És basszus, akármennyire is próbálnám tagadni, ki kell mondjam...Hiányozni fog minden egyes perc, a montenegrói levegő, az, hogy ott máshogy fúj a szél, a környezet, a tenger illata, az őrült vendégek, a hangos éjszakai zene, az egyenruhában/sminkben beesés az ágyba műszakok után, a munka, bármely napszakban, a nutellás-plazmás óriáspalacsinta este 11-kor, a helyi ételek és utcák, a recepció jellegzetes illata (meg a szoba borzalmas szaga), a séták reggel a pékségbe, és este naplementekor, a barna, napbarnított bőröm, az emberekkel való foglalkozás és az érzés, hogy kicsit más világban élhettem, és a nagy világ-torta egy szeletét kóstolgathattam.
Higgyétek el, bármit is kell elviselnetek a siker érdekében, ha nem adjátok fel, akkor a kitartás, sőt, még a kudarc is a javatokra válik!

(Képek: DBV látogatás, Ajándékok a vendégektől, Hivatalos fotó a recepcióról, Blankával kiegészülve:))

Amennyiben a turizmusban akarsz elhelyezkedni, netalántán éppen pont egy szállodában kívánsz dolgozni a jövőben, akkor a következő gondolatokat érdemes megfontolni... Ha csak külső olvasó vagy, és jártál már valaha szállodában, akkor pláne. Következzen egy rövid kis útmutató a szállodai élettel kapcsolatban, egy recepciós tollából (gépéből):
1. Nekünk sem olyan könnyű, csak annak kell mutatni
Megérkezel a szállodába, ahol még életedben nem jártál. Mész a recepcióhoz bejelentkezni. Azt hiszed, a recepciós egészen odáig, amíg Te meg nem jelensz a pultnál, terítőt hímez hátul az irodában, esetleg egy gurulós széken pörög napi 7-11 órában. Tévedsz. A recepcióra fut be minden és mindenki információja, panasza, rosszabb helyeken mi terheljük a minibár fogyasztásokat, mi állítjuk tisztára a szobákat, mi hívjuk a technikust és a takarítókat, a pénzügyi osztályt, az értékesítést, ha valami nem klappol; mi tartjuk nyilván a bejelentkező és kijelentkező vendégeket, egyszerre több helyen, (nem csak a rendszerben, hanem külön rendőrségi nyilvántartásban is); mi foglaljuk telefonon, emailben az utazásokat, amiken a vendégek szeretnének részt venni, mi írjuk hozzá a jegyeket, az adminisztrációt; mi számlázunk és fizettetünk, mi töltjük fel a térképeket és információs listákat, ha azok kifogynak; telefonálunk, az étteremmel is kapcsolatban vagyunk, rendeléseket írunk, és ami a legfontosabb: kezeljük a vendégpanaszokat, és azért vagyunk, hogy segítsünk és információt nyújtsunk. De nem vagyunk Google-maps, sem szótár, sem országjáró kisokos, emberek vagyunk hétköznapi gondokkal és problémákkal, akik már reggel 5-kor azon fáradoznak, hogy Neked jó legyen. Ha hülyeséget kérdezel, nem biztos, hogy megkapod az egyértelmű választ. Nálunk szupertitkos információk lapulnak, azt ki kell érdemelni, egyébként pedig, nézz utána az interneten.
2. Ha tudsz idegen nyelven: szólalj meg, próbáld meg, mutogasd el...
Sokan elkövetik azt a hibát, hogy magyarként nem mernek angolul vagy németül beszélni, így gyakran kialakul az a helyzet, hogy hozzám 10 ember áll sorban, míg a fennmaradó 1-2 kolléga a műszakban, az előző pontban említett módon pörög-forog a görgősszékben (na jó, igazából csak csücsülnek :)). Ha egyszer tudsz bármilyen nyelven, akár 3 szót is, akkor azt mondd el, utána jöhet az Activity, úgy is kitaláljuk, hogy mit szeretnél, mert tökélyre fejlesztettük nemzetközi mutogatás-megértés-képességeinket. Ez azért nagy segítség nekünk, recepciósoknak, mert 2x annyi vendég fele idő alatt kerül sorra, Te megkapod az infót, nekem pedig nem kell később hallgatni (indokolatlanul), hogy túl sokat álltál sorban egy egyszerű kérdés miatt... Na ja.

3. Ne verd a pultot, ne üvöltözz
Ez a kedvenc pontom, házirendnek is jó volna. Gyakran azt hiszi a kevdes vendég, hogy nekem jó érzés azt látni, ahogyan kiborul, vörös a feje, sír, stb, mert így biztosabb a hatás. Na most. Ha ideges vagy, akkor nem tudod elmondani normálisan, hogy mi a baj, csak magadat hergeled, én nem fogok tudni segíteni, ergo egy helyben toporgunk, mint a sz*ró galamb. Tudom, hogy nehéz, de csak normális hangnemben tudok és vagyok hajlandó vendégekkel beszélgetni, úgyhogy, ha ilyen szituációba keveredsz, ne rám legyél mérges, mert én csak a recepciós vagyok. Kitöltheted rajtam, többek közt azért vagyok, segíteni is fogok természetesen, de ha leüvöltöd a fejem és a pultra izzadsz idegességedben, akkor nekem sem lesz egyszerűbb. Még egy gondolat: ha eleve eltökélt szándékkal jössz le hozzám, például, hogy be fogod perelni a szállodát, akkor ne beszéltess feleslegesen azért 33 percet, hogy végül ne tudjalak lebeszélni célodról, mert nincs kedvem munkaidőben barkóbázni. 
4. Külföldre utazol? Tájékozódj előtte, légy oly szíves
Tavaly esett meg, hogy a kedves vendég 1 órás tartózkodás után levágta elém sorban mind az 5 mobiltelefonját a pultra, és közölte, hogy nem tájékoztattam arról, hogy az ország nem az EU tagja, illetve, hogy magasak a roaming-díjak. Emberünk helyből csinált egy 32 ezer forintos számlát, mert videotelefonált Magyarországra. Ilyenkor jön az, hogy megköszönöd, hogy informált erről a roppant nagy újdonságról, széttárod a kezed bocsánatkérések közepette, majd ha elhagyja a recepció területét, megvizsgálod iq-csökkenésed mértékét és mélyen elgondolkozol az élet további értelmén...
***
Hamarosan jövök a következő résszel. 

Sokáig nem akartam belátni, hogy ha kézzel-lábbal tiltakozom valami ellen, az úgy csak nehezebbé válik. A mai eszemmel viszont tudom, hogy meg kell tanulni a játékszabályokat, és kiélvezni az élet adta lehetőségeket. 

Sokan mondják, hogy introvertált személyiségként (zárkózottabb emberekre mondják ezt) eszedbe ne jusson emberekkel foglalkozni, pláne a turizmusban elhelyezkedni, mert nem lesz jó vége. Azon vagyok, hogy a sztereotípiákat kicsit eloszlassam. Jelenleg ott tartok, hogy vége az utolsó tanulós félévemnek is az alapképzésen. Nem hittem volna, hogy ez a pillanat ennyire gyorsan eljön. Most, 3 év elteltével, úgy gondolom, hogy ennek így kellett lennie, és semmit sem bántam meg. Sokszor kegyetlen volt, de rohadtul megérte. Kisebb adag önbizalomnövelő-dózist kaptam az évek alatt.
Röviden bemutatom a saját példámon, hogy mire is gondolok: gimnázium végén még ott tartottam, hogy ha ki kellett állni és képviselni magam több ember előtt, szabályosan rosszul voltam. Angolul egyáltalán nem akartam beszélni, soha nem szólaltam meg, mindig mást kértem meg, hogy menjen és intézzen el nekem valamit, például egy szállodában, mert én nem voltam rá hajlandó, nem volt hozzá önbizalmam. Aztán elkezdtem az egyetemet, ahol turizmust tanulva nyilván az én 'para-területeimen' kellett a leginkább teljesíteni, de ezt valahol sejtettem is. Először nagyon féltem, nem akartam megszólalni, angolul meg pláne nem. Elvoltam, semlegesen. Sosem tartottam magam vezető-típusnak, örültem, ha nekem nem kellett beszélni, ellavíroztam valahogy háttérjátékosként, jó 1-1.5 évig.
De az életben, ahol folyamatosan dönteni kell, mindig van választási lehetőség. Te határozod el, hogy merre mész, melyik utat választod, jóformán minden csak Rajtad múlik. Egy kis idő után rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább, úgyhogy fokozatosan kihívásokat kerestem magamnak, mert ugyebár az egyszerű út nem mindig egyenlő a helyes úttal. Ez azért hatásos, mert magadnak is bizonyíthatsz. Ehhez viszont tényleg ki kell lépni a komfortzónádból, vállalni kell a felmerülő kockázatokat, különben nincs értelme semminek. Le kell csapni a tálcán kínált opciókra, mert utólag, talán egész életre bánni fogod, ha egy hatalmas lehetőség elúszik. Legutóbb a külföldi munkavállalást válaszottam, ahogyan írtam is korábban. A legjobb, ha nincs sok időd mérlegelni, csak egyszerűen belevágsz, mert tudod, hogy minden, ami kihívás (reális keretek között), a Te javadat szolgálja.
El sem tudtam képzelni, milyen lesz több hónapig egy idegen országban élni, új munkahelyen teljesíteni, beilleszkdeni, elfogadni a kulturális különbségeinket és tolerálni azokat a feladatok közben, de mint sok dolog, ez is tanulható. Nagyon fontos a személyes fejlődés, az élmény- és tapasztalatszerzés, mert ezek azok a dolgok, amiket senki nem vehet el Tőled.
8 nap múlva ismét utazom, hogy "meghódítsam" a recepciót a 230 szobás szállodakomplexumban, ahol napi 100-150 embert szolgálunk ki, igen, angolul is. Most már nem félek ezektől a dolgoktól annyira, a folyamatos megpróbáltatásokból táplálkozom, jóllehet a cél még nagyon messze van. Azóta vannak új álmaim, köztük egy olyan nemzetközi lehetőség, ami garantáltan az egész életemet gyökeresen megváltoztatná, ha sikerülne. Előbb azonban Montenegróra összpontosítok és kihozom belőle a legtöbbet.

Most, hogy van egy szusszanásnyi időm, hajnalok hajnalán, úgy döntöttem, ismét készítek nektek egy bejegyzést, így fel is avatom az új gépemet a blogírás alkalmával.
___________________________________________________________________________________________
Hol is kezdjem? Ez a félév nagyon durva volt. Ha azt hittétek, hogy az eddigiek, amikről írtam nektek, kicsináltak, akkor nagyon tévedtek, és én is tévedtem akkor, mert EZ volt az a félév. Az ördögi 6-os szám, az a bizonyos 6. félév, ahol, ha nem hozod ki magadból a maximumot, bukik az előző 2,5 év munkája és csúszik minden. Itt gondolnám egybekötni a címet a tartalommal, ugyanis kegyetlen, hogy az emberek többsége milyen nagymértékű "csőlátással" bír. Sokszor megkapom a közvetlen és nem annyira közvetlen környezetemtől is, a "te mekkora mázlista vagy, hogy átmentél a vizsgán, zh-n", vagy a "neked mindig minden olyan könnyen sikerül és ez nem fair" mondatokat, ide sorolnám még a "te nem tudsz hibázni" kijelenést is. Aki itt kilépne és bezárná magasröptű írásom ablakát, annak mondom, hogy ezeket nem önfényezésnek írtam, hanem mert baromi rosszul szoktott esni. "Mi van?! Meghülyültél?" - kérdezhetitek most, de ez a helyzet.
___________________________________________________________________________________________
Szeretném tisztázni a dolgokat, mert meguntam a sztereotípiákat. Igen, tényleg könnyen megy - látszólag, igen, tényleg nehéz veszíteni - valóban. Nagyon sablonos, tudom, de az a jéghegy-hasonlat, amit boldog-boldogtalan osztogat Facebookon, nem véletlenül létezik (úgyhogy ennek örömére én is csatlakozom a sablonossághoz, és nagyon sablonosan megosztom ezt a sablonos képet). Mindenki a sikert látja. Azt, hogy a végén nagy az öröm. Azt, hogy megkönnyebbülsz, mert egy nagy teher leggördül a válladról. Azt, hogy ismét meg tudtál felelni azoknak a rohadt elvárásoknak, mert igen, tétje van, méghozzá komoly tétje. 

És akkor jön valaki, aki a fejedhez vágja, hogy egyszerűen mázlista vagy... Akkor most jöjjön az, ami a nagy "mázli" mögött van. Azt gondolom, senki sem járja a te utad, így nem tudja, mit élsz át... Nem látja, hogy minden este hajnalig tanulsz, próbálod kisajtolni magadból az utolsó lehetőségeket, bármi is legyen, mert sosem indulsz el úgy, hogy ne tudd a dolgod legalább egy jó közepesre, de ott van még az extra feladat, és mindenkinek meg kell felelni, mert nincs olyan, hogy 'nem jó', emiatt felborul a bioritmusod és az egész szervezeted hülyén viselkedik. Azt sem tudja más, hogy a nyomás miatt, ami rád nehezedik a feladatok miatt, az éjszaka közepén is, álmodból felébredve sokszor rádtör a sírás; ahogy azt sem, hogy az igazi bulizás/partyzás számodra nem opció, mert minden nap jelen kell lenni fejben... azt sem, hogy a kudarc megpróbál lehúzni, és igen, számtalanszor van, hogy fel akarod adni a francba az egészet; azt sem, hogy hányszor állsz fel a teljes reménytelenségből és mész tovább, mert a kitartásod visz előre; azt sem, hogy mennyire keveset találkozol a szeretteiddel, barátaiddal, mert 'a tanulás és a diploma az első', amiért feláldozod a drága időt. Azt sem látják, hogy bizony sokszor kerülsz dilemmába és mindig választanod kell, mert ott a cél, ott az álom, és a mondás szerint 'a kemény munka kifizetődik', pedig másra sem vágynál jobban, mint egy szabad estére (és ugye karikátlan szemekre); azt sem, hogy baromi nehéz helyzetekben általában ultimátumot kapsz, és igen, akármit csinálsz, az valakinek rossz lesz. Erről pedig nyilatkozni az tud, aki meg is élte/éli ezeket a folyamatokat és körforgásokat, mert igen, hogy úgy mondjam, ez az élet maga.
___________________________________________________________________________________________
Aztán jön a csoda, és valahogy mindig sikerül. És ez nem mázli, nem puszta szerencse, ez minden, amit fent felsoroltam, és hit, saját magadban, az álmaidban, és abban, hogy megcsinálod, mert képes vagy rá. És ez a felkészültség. Ha nincs is teljes igazság, azért a jutalom általában nem marad el. A titok? Nem rögtön kell várni a varázslatot. ÉVEK kellenek, hogy a sok tapasztalat, befektetett idő, kemény munka, energia, könnyek, éjszakázások, áldozatok, b@+_dmegolások, algopyrinek, érdekütközések beérjenek, és végül valami nagyszerű történhessen. 
Minden nap egy lehetőség, kis lépésekkel, iszonyú nagy kitartással, sok-sok munkával és türelemmel lehet csak véghezvinni olyat, aminek nagy ereje lesz.
Mert sosem lehet tudni, mit hoz a jövő...  

Olyan viccesek ezek az ihletek... lassan hajnali 2 óra van, én pedig írok Nektek, ismét. Megint vártam 1.5-2 hónapot, de most azért, mert amikor jött az ihlet, nagyon késő volt, másnap pedig mennem kellett az egyetemre korán reggel. De most szombat van, illetve már vasárnap, más ilyenkor bulizik, szóval ez így remélem megbocsájtható. 
Úgy terveztem, hogy a közösségi médiaszemetekről és a befolyásolásról fogok nektek bejegyzést rittyenteni, aztán eszembe jutott egy sokkal szebb téma, éppenséggel a ma vásárolt tusfürdőmmel kapcsolatban - ne nevessetek, tényleg. 
Sokszor látom a facebookon ezeket az elcsépelt, nyáltól csöpögő idézeteket, amiken olykor-olykor megállok elgondolkodni, de aztán rohanok is tovább két teendő között. Aztán ma becsapott a villám... és elkezdtem a hálán gondolkodni, azon, hogy őszintén az életben miért lehetek hálás, és rájöttem, hogy tulajdonképpen mindenért.
Írom ezt a blogot... tudok írni, olvasni, van ötletem, van min írnom, van fedél a fejem fölött, van egy tündéri családom és körülvesz a szeretet. Néhány dologban tehetséges vagyok, járok egyetemre, egészséges vagyok, hála az égnek rendben vannak a dolgaim, mert mondhatom, hogy így van.

Ugye? "Hála az égnek"... Hányszor használjuk ezt a kifejezést nap mint nap úgy, hogy fel sem fogjuk, csak kimondjuk. Hát, én most fogtam fel, ma este. És itt jön be a tusfürdőm, ez a bagatell, semmi kis dolog, ami ugyan pénzért megvehető, de az illat, az érzések, az emlékek, azokra nincs fizetőeszköz. Kb. 5 éve ilyet kerestem, és emlékeztem az illatra, mert régen megfogott, de a dobozra nem. És ma este, mikor bementem zuhanyozni, valami végtelen boldogság fogott el, hogy van ilyenem, újra, mint régen, mert nagyon szerettem. A hála pedig erről szól, hogy megtanulom értékelni azt, amim van, és nem csak értékelni, hanem hálásnak is lenni érte. Nem luxusvillákról és BMW-terepjáróról beszélek, hanem azokról a dolgokról, amik pénzzel soha nem lesznek megvásárolhatók. Születhettem volna máshova, sokkal rosszabb körülmények közé, olyan helyre, ahonnan esélyem sem lett volna kitörni, de nem.
Célom van, terveim vannak, álmaim vannak, és végre, 2 és fél év után elmondhatom magamról: a helyemen vagyok. 

Hihetetlen mennyire rafinált (szebb szó nem jut eszembe) a magyar oktatási rendszer. Épp a mesterképzési szakok meg a felvi.hu kismillió oldala van megnyitva, mert eljön lassan az az idő, hogy dönteni kell, erről is.

Most különösen nehéz. Tele van minden a bizonytalanság ígéretével, sosem tudni mit hoz a holnap. Olyan, mintha csak ma lett volna, hogy elköltöztünk Veszprémbe és elkezdtük az egyetemet, most pedig, aludtam kettőt, és mindjárt diploma. Annyira furcsa kimondani. Sokat vártam rá, kisgyerek koromtól fogva arról álmodoztam, hogy én is olyan ember leszek, akinek diploma van a kezében. És most tessék, itt vagyunk, de sajnos nem úgy, ahogyan gyerekfejjel megálmodtam. A felnőttek világában, ahol mindenben kompromisszumot kell kötni és nincs olyan, hogy tökéletes választás, nehéz racionálisan mérlegelni. Személyes nézeteim szerint, ha belefogsz valamibe, akár tetszik, akár nem, azt végig kell csinálni. Szóval így fogok én dönteni a saját jövőmről hamarosan...

Számításba vettem a lehetőségeket, amik előttem állnak: elsősorban PE, de ott volt még a BCE, BGE, MET, meg a jó ég tudja mostanában hova és mit hívnak meg keresztelnek át főiskolák, egyetemek (merthogy színvonalasabb egy névtől ugyan nem lesz egy oktatási intézmény, az is biztos).
Egy időben nagyon rá voltam pörögve erre a 'legyünk Corvinusosok' témára, aztán, mire nagyjából kibogoztam a pontokat, plusszokat, felvételit, PÉNZeket, stb., addigra bejelentette valaki onnan fentről, hogy bocs, de a Corvinus megszűnik. Na, azóta a Corvinus történetesen nem kevesebb, mint háromszor szűnt meg, de "furcsa mód", még mindig működik... És erről a bizonytalanságról beszéltem fentebb, és ez jellemzi az oktatáspolitikát, és így stabil a mi oktatási rendszerünk, és mindenki átlát rajta, és mindenki tudja, és mégis egyre rosszabb. 

Nyilván ott lebegett a Veszprémben maradás lehetősége is, ami most már, végiggondolva, az egyetlen racionális döntés, amit hozhatok. Itt az uniós pénzek nem vonják maguk után a korrupciót, (cikk utolsó bekezdését lásd itt, összehasonlítva az első 2 bekezdéssel, húdeciki), itt nincsenek botrányok, - a hallgatókat legalábbis próbálják óvni ezektől a dolgoktól -, egy szóval: itt relatíve normálisan el lehet végezni az egyetemet.
És kövezzetek meg, és forgassátok meg bennem a tőrt háromszor, de én végzem szépen itt vidéken a kis egyetememet, amit még -na, kimondja-e?- kedvelek is.
A többieknek meg jó küzdést kívánok a bürokráciával... puszi.

Egész sokan reklamáltátok, hogy folytassam a kis 3 hónappal ezelőtti sztorimat, így most visszatérek. Pontosabban visszavonszolom magam, mert a mai napon 2 prezentáción és egy szakdolgozati konzultáción felül, 6 órás utazásszervezés feladaton vagyok túl. Kb. mint egy agymosott, de persze írni, azt nagyon tudok. (Látszik, mit szeretek nagyon, ha ezért fent maradok...) 

Arra, hogy tudnám-e csinálni ezt a recepciózást, ígérem, válaszolni fogok, de haladjunk csak időrendi sorrendben.
Hazaértem. Nem pihentem. Rohangáltam. Kicsitpihentem. És most fáradt vagyok.
Szóval, amióta visszajöttem Magyarországra, olyan, mintha abban a népszerű Teve-neveldében (nem tudom, hogy mi a neve pontosan, de játszottam vele olyan 10-11 éve) lehibernáltak volna, és azóta képtelen lennék felocsúdni ebből az állapotból. Olyan szintű krónikus fáradtság van rajtam, amúgy a semmitől, hogy magamra sem ismerek. Érdekes módon ebben a félévben többet aggódtam az egyébként még 2 oldalból sem álló szakdolgozatom miatt, mint a tavalyi félévben a TDK, az angol felsőfok, a prezentációk és a tárgyaim megléte miatt összesen. Ezt azért írom ma, mert úgy tűnik, áttörés történt, és végre sikerült témát találnom. (Itt elfér egy taps.)

Ez a balkáni dolog pedig, hihetetlen, de olyan, mintha meg sem történt volna. Bárki kérdez belőle, olyan, mintha 6 éves fejjel mentem volna ki, és most lennék 30, magyarul, azon kívül, hogy széjjelösszevissza dolgoztam magam, más nem nagyon rémlik. Ja, de. Délután, ha volt internet, sok filmet néztem, és egyszer kirándultunk is, Ádámmal. Igazán nagy sztori szerintem.
A recepciózás viszont elég jól ment, ahhoz képest, hogy nem gondoltam volna ezt elsőre. Ha nem is ez álmaim munkája, biztos tudnám még élvezni azt, hogy emberekkel kapcsolatos munkát végezzek, mert 1 pozitív esemény is képes felülírni sok negatívat, ezt higgyétek el. Minden szónak teremtő ereje van, néha csak egy mosoly az a termés, de olykor egész nagy dolgok születnek belőlük.
És végszónak: továbbra is tartom magam ahhoz, hogy amit adunk, azt egyszer vissza is kapjuk.

"Herceg Novi, Montenegró. 20 óra 12 perc. Este van. Várok a kedvesemre, aki még szűk 2 órát dolgozik. Csend van, a hotelben már majdnem mindenki a szobájában várja a sötét leszálltát. Csak a tücsökciripelés hallatszik, de a szokásos esti menetrend szerint 22 óra körül elindul a buli, és hajnali 1-ig meg sem áll."

Visszatértem. A blogra, úgy értem. 2 hónapja és 9 napja hagytam el Magyarországot, és vetettem bele magam életem eddigi legnagyobb és legnehezebb döntésébe/kalandjába, remélve, hogy valamivel most is több leszek, miután hazatérek. Pontosítva nem egyedül jöttem, hanem azzal az emberrel, aki a lelkitársam mindenben, a másik felem. Így kicsit egyszerűbb, ugyanakkor nehezebb is. Erről bővebben később.
§
Csak most kezdtek el megfogalmazódni bennem az elmúlt hetek, hónapok tanulságai, gondolatai. Nagyon nehéz volt. Úgy indultam neki, hogy tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de meg kellett lépnem.
Az első lépcső mindig az, még az indulás előtt, hogy magunkban tisztázzuk le az egész dolgot. Miért megyünk ki, miért lesz jó ez nekünk. Mindig pozitívan kell hozzáállni ezekhez a döntésekhez, igaz, ha nem ijedsz meg egy ilyen nagy döntéstől, akkor nem léptél ki eléggé a komfortzónádból. Én ezt tartom is.
§
Az első napok olyanok voltak, mintha ingyen nyaralhatnék a hotelben, nem kellett annyit dolgozni, mondhatni semmit. Aztán elkezdődött a betanulás, majd a kőkemény munka, műszakok. A szállodaiparban minden fordítva működik. Amikor mindenki örül a hétvégének, itt akkor van a legnagyobb téboly. Vasárnap is hajnali 5-kor kelés (igen, holnap is), vagy hétköznap este munka este fél 11-ig. A tapasztalatokból nincs hiány. Ezt a lehetőséget Isteni adománynak tekintem, azóta is. Miért?
§
Rengeteg a panasz. A Balkánon vagyunk. Én magyar vagyok, és maximalista, és ha már itt tartunk, kicsit munkamániás is, aki 100%-on pörög, mert ez a dolgom, ezért jöttem. Szerintem ezzel nagyjából körbeírtam mindent. Itt az embereknek még más a mentalitása, hozzáállása a dolgokhoz, mindenkit minimum 3x kell felszólítani, hogy egyszer megcsináljon valamit. Ami a legborzasztóbb, hogy a vendégeket - azokat akikből élnek - is elzavarják maguktól. Mintha nem a pénzre és a vendégkapcsolatokra épülne az egész ipar és a szektor. Na de, vissza a témához. Ha nem lenne panasz, nem tanulnék semmit. Egy jól működő szállodában nem jönnek elő azok az összefüggésrendszerek, amiket itt kénytelenek vagyunk alkalmazni a szállodán belül.
§
Csodálatos módon, ha nem tanultam volna ezelőtt pont 1 hónappal szállodai ismereteket, nem látnám át ennyire a dolgokat. Ez egy lehetőség, ami csak úgy jött, és amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Igaz, lassan vége van, és nagyon várom, hogy hazaérjek, de ez egy életre szóló élmény, tapasztalat, meghatározó mérföldkő, és egy mondhatni tét nélküli esély arra, hogy meglássam: képes lennék-e ezt csinálni hivatásszerűen egész életemben.

A választ a következő részben majd megosztom :)

Nem véletlen a cím. 
Kell egy kis idő, amíg a hibernált állapotból felocsúdom, és ismételten szentségelek egy sort, hogy megint nem írtam vagy jó 3 hónapja biztosan.

Annyi minden történt, hogy kevés lenne ide ez az amúgy rengeteg rendelkezésre álló hely. Megpróbálkozzunk? Igen.

Valahol ott vesztem el térben és időben egyaránt, hogy elkezdődött a félévem és nagyon örültem, hogy történnek vagy történni fognak a dolgok. Ezek a dolgok a következőképp alakultak: felsőfokú angol nyelvvizsga első szóbeli próbálkozás - kasza. Nem a show, hanem az, hogy megvágtak. Idegesítés céljából véletlenül pont úgy kalkuláltak, hogy 2 ponton múljon, mert hát, lássuk be, nincs ennél idegesítőbb. Ja, de, van.

Az sokkal rosszabb, hogy az 5 fős szemináriumi csapatodban rajtad kívül vannak négyen (micsoda kalkulációs képességek) négyfele mindenhol, mindenféle egyéni problémával, neked viszont a félévi jegyed, ezzel együtt az ösztöndíjad és a pénzed múlik ezen, de nem számít, adjunk be összehányt, utolsó pillanatban összedobott, "nincsjobbdolgom, 8órátmelóztamvele" beadandókat. Ja, hogy nem is csak úgy kell, hanem a tanár rokonának segítettünk ezzel a szakdolgozatban? ...Szívesen. Ezt nevezzük ma magyar oktatáspolitikának.

Ezt az amúgy kilátástalan szituációt pedig az abszolút jókor levő TDK (Tudományos Diákköri Konferencia) csak még jobban feldobta. Rájöttök, hogy mindketten elnéztétek a határidőt és van fél napotok összerakni a nulláról egy 25-30 oldalas tudományos megfogalmazású szöveget... nem nagyon kívánom senkinek. Aztán persze a kedves kis bírálat után ezt be is kellett mutatni, egy prezentáció keretében.
Izgalmas volt. Ott állsz kint, elmondasz a partnerrel egy 10-15 perces monológot, majd az utolsó, "fú, ennek kell a legjobbnak lennie" diát, azaz a zárást totál elrontod... Miért is?
Nem tudod. Kikapcsol az agyad egyszerűen. Kinézel az ablakon, megállapítod, hogy baromi szép idő van és hogy az a piros régi Toyota Yaris M-es rendszámmal mindjárt nekitolat a mögötte állónak, de basszus, nem sikerült neki; mindeközben természetesen folyékonyan el kellett volna zengened, hogy a duális oktatáspolitika fejlesztésének milyen szerepe lehet a váratlan kezelésének és az emberismeret hiányának problematikájában. Hát nem volt folyékony. És nem zengett. Ezek után úgy éreztem, több esély lett volna arra, hogy felhív Benedek Pápa otthon a vonalason, minthogy elérjünk bármilyen helyezést. De elértünk, harmadikok lettünk. Juhé!

Az első pozitív csalódás után sorra jöttek a jó dolgok: megyünk Montenegróba szakmai gyakorlatra, másodszorra sikerült az angol felsőfok is, plusz angolból is kellemes sikert értünk el, egy prezentációs nap keretében, mely után 35.000 forint értékű könyvjutalomban részesültünk. Szépen beérik minden... Idő. 

Most kifogytam az ihletből, illetve ha nem hagyok semmit a következő alkalomra, nem lesz izgi. Szóval mára ennyi.

Valahogy az volt az érzésem, hogy régen írtam. 
És tényleg. 
Nagyon elfoglalt voltam az utóbbi hetekben/hónapokban, halmokban állt a ZH, beadandó, stb. kupac az asztalomon. Minden anyag feldolgozásra várt.
Most jönnek a vizsgák, de gondoltam két szusszanatnyi idő közé befér egy új poszt. 

Legutóbb a hitelességről csepegtettem pár szót és roppantul kitartottam amellett, hogy ha belevágunk valamibe, akkor fejezzük is be, aztán jött ez a jogi-igazságügyi dolog, amiről annyira szentül meg voltam győződve, hogy nekem pont 120km-rel arrébb, levelezőn, szakdolgozatírás évében kell azt elkezdeni. Jó pap holtig tanul, tartja a mondás, de azért néha biztos ő is tart pisiszünetet. Megdöntve a saját állításomat, így felállítottam egy paradoxont, mert mégsem kezdek el második szakra járni az alap mellett, helyette lehetségesebb az, hogy "kiruccanok" Erasmus programmal valahova, lehetőleg Francia- avagy Svédország környékére és feltornázom az átlagomat 4,9 környékére. Na, ennyit rólam meg a nagy terveimről, amik kb. 2 óránként változnak...Holnap még úgy is megírom, hogy meggondoltam magam és inkább a Hindusztáni-félszigeten leszek tevehajcsár, másodállásban.
Ami változott, ezen kívül, az az egyetem, meg úgy az egész. Beindult, még jobban, mint eddig. Nem baj, csak úgy megjegyeztem magamnak, hogy milyen szenzációs oktatáspolitika áll amögött, hogy az embereket igazán a 3. félévben kezdik kiszűrni, meggyömöszölni, miután kiperkálták a 2x 150.000 Ft-ot, ezek szerint a semmire, mert úgy repülnek sorban az egyetemről, hogy még a Göncölszekér alváz-számát is le tudják olvasni... Na, egy szó, mint száz, zseniális logikát véltem felfedezni ebben az egészben.
Aztán...megszereztem a jogsit, de továbbra is azt állítom, hogy ez nem egyenlő azzal, hogy tudok vezetni. Ezt senki nem hitte el nekem egészen addig, míg a Baracskai-dombon felfele menet a régi 7-es úton, koromsötétben, kivilágítatlanul egy félrészeg biciklis be nem csámpázott a kocsi elé/alá és kishíján szörnyet nem halt a 90-es tempómtól. Ezek után természetesen felnyomott idegállapotban semmi nem sikerült vezetés terén, a kocsi még az 1-est sem úgy vette be, ahogy kellett volna, ennek következtében egy mögöttem álló fazon azt hitte, hogy villogni akarok a motortúráztatással, mert nyilván egy fél autóseggnyi nagy kék-fehér TÉ betű nem elég segítség levonni a konzekvenciát, hogy én mazsola (szó szerint ijedt szőlőszem - akkor) vagyok. Hogy érezzem a törődést, az idegtől megviselve kipattantam a kocsiból, majd szintén az idegtől elbőgtem magam, mint egy ovis, aki rájön, hogy nincs is télapó (gondoltam vigyünk bele aktualitást, jön a Karácsony), mert este vezetni szarvas - javítva: kivilágítatlan biciklisek - veszélyben nem túl felemelő egy frissjogsisnak. Ez a trauma azóta annyira belém tette az ideget, hogy 4 autónyi üres helyre is csak és kizárólag a felezővonalra vagyok képes beparkolni minden szándékosság nélkül.
Hát, ilyen az én formám :)
UI.: csókolom az összes JÓ női sofőrt, respect nektek. 

VISSZANÉZTEM a legutóbbi posztom dátumát: 3.hó azaz március, ha nem tévedek. 
Próbáltam egészen idáig írni Nektek, magamnak, meg persze csak úgy szórakozásból is, de nem ment. Mindössze rövidke zsebkendő-foszlányokat sikerült összegyűjtenem, tanulságos záróakkordokkal, de ezek nem hatásosak.

AZÓTA, tehát fél év alatt sok minden megváltozott. Nyáron tapasztalgattam az élet ízeit állásinterjúk formájában, rájöttem, hogy minimális összegekért is mennyire sokat kell dolgozni. Emellett elhatároztam, hogy többet szeretnék letenni az asztalra, mint holmi közgazdász diploma, szóval megcsinálom az emelt törit és szerzek többletpontokat a felvételihez (többletpont alatt NE értsd: gyerekvállalás, értsd: nyelvvizsga) és akkor irány a ... valamelyik egyetem, remélhetőleg Pázmány jogon az igazságügyi. Valószínűleg nagy nyári pangásaim közepette ez volt az egyik legmeggondolatlanabb ötletem, de már félig belevágtam egy felsőfokú angol nyelvvizsga keretében. (Naná, én hülye, mazochista ismét a Rigó utcás ELTE-s nyelvvizsgára mentem, mert kell nekem a kihívás, meg amúgy is, ha már vizsga, akkor küzdjünk érte és szívassuk magunkat szándékosan...)
De a lényeg: amit eltervezünk, az legyen is hiteles és vigyük is véghez, na.
VÉGHEZ is vittem nyáron a 100happydays challenge-et, (100boldognap kihívás - de furán hangzik így) ami lényegében először végső elkeseredésemben egy kínálkozó kiutat jelentett nekem a körülményekről való gondolat-elterelésre, de kb. a 10. napnál rájöttem, hogy komolyan, tényleg van minden napban valami csodálatos, csak meg kell találni. Ennek köszönhetően beállt nálam egy pozitív változás, ami arra késztet, hogy a hülyékre pazarolt idő helyett arra fordítsam azt az energiát, hogy megkeresem a jó dolgokat a napomban. 

A NYÁR első része borzalmasan, az augusztus frenetikusan telt. Egyrészt, mert kiélhettem szervezői-angolul beszélő-hú de jó turizmusosnak lenni- szadista hajlamaimat egy hét horvátországi kempingezés során, ami baromi nagy buli, másrészt, mert alapból jó hangulatban telt és ténylegesen nyugalom honolt mindenhol, minden téren. 
AMI még újdonság lehet, hogy elkezdtem a jogsit. Az hagyján... De, Úristen, lassan befejezem! Ez azért tölt el rettegéssel, mert félek magamtól miközben vezetek. Jó lenne kitalálni hozzám valami telefonos alkalmazást, hogy hol /nem/ vagyok. (Már majdnem elütöttem egy galambot is - ezek a veszprémi galambok öngyilkos jellegűek, amúgy.) Vezetés témakörben még annyit, elő-vagy utószónak, aminek akarjátok, hogy ugyanaz a helyzet, mint Kormos Anett humorista édesanyjánál: én is arra fordítom a kormányt amerre nézek, tehát ha látok jobbra valamit, az előbb-utóbb szemben is lesz, nyugi. 
EBBŐL nyilván az a következtetés, hogy ez egy marha nagy káosz és én sem tudom pontosan, mit akarok kezdeni magammal, csak csináljak már valami többet, mint hogy létezem és vegetálok a Pannon Egyetemen. Na, ez lényegében lefedi a lényeget. Egyébként pedig a szállodát szeretném mixelni a jogi ismeretekkel, szóval, szállodában dolgozó jogi szakember-féle lennék, ha leszek. (Így nyugodtan jöhetek majd a kötekedő vendégeknek a fenyegetés fogalmával a BTK-ból, végső soron én is fenyegethetem(!) őket azzal, hogy ha tovább kötekednek a recepción, rájuk hívom a fél TEK-et. Így aztán majd nagyon fog mindenki szeretni és zseniális főnök válik belőlem.)

Szumma X: Ne üljünk meg négy lovat egy popóval, de én azért megpróbálom. 

Zárásképp eljött tehát az utazás csúcspontja és a befejező rész a trilógiában: Eltölthettünk egy éjszakát Párizs belvárosában (illetve másnap körülnézhettünk az Eiffel-toronyból)!
Mindez magában tudom, nem nagy cucc, minden utazási iroda ilyet szervez, DE EZ MÁS volt, mint a megszokott.
Este 8-kor indultunk a hotelből, utunk egyenesen a Montmarte-ra vezetett. Út közben volt szerencsénk elmenni a Moulin Rouge előtt, ahova kb. fél km-es sor állt. 
Ahogy odaértünk, tudtam, hogy tetszeni fog. Az egész negyed egy dombtetőn fekszik, ahonnan a tájat szemlélve egész Párizs tárul a szemünk elé. Már szürkület volt, így felfelé menet már a félig kivilágított várost láthattuk. Jártunk a Sacré Coeur-ben is. Aztán szabadidőt kaptunk. A Montmatre butiksoraiban/rengetegében szó szerint elkalandoztunk, a tömeg elnyelt minket és sodródtunk az árral, közben kiélvezve a francia muzsikát, ami mindenhonnan szólt, és élvezve ugyanúgy az atmoszférát és a varázslatos hangulatot, amely leírva valószínűleg vissza nem adható. Boltról boltra jártunk, beszereztünk egy-két apróságot emlékbe. A gyönyörű vintage butikok voltak a kedvenceim, ahol olyan dolgokat lehetett kapni, melyek visszavittek az 1930-as évek Párizsába, s emellett régi pergamen illat áradt az efféle helyekről.
Ezek után visszafelé indultunk, kanyarogtunk a sötét utcákon, végighaladtunk a Szajna mentén és egyben tartottunk vissza a hotelünk felé is. Csalódott voltam, hogy többet meg sem állunk... 


...Aztán egyszer csak a kihunyt a neonzöld világítás, a buszban teljesen elsötétedett minden és ahogy közeledtünk a kivilágított Eiffel-toronyhoz, megszólalt EDITH PIAF: La vie en rose című ZENÉJE! (https://www.youtube.com/watch?v=0feNVUwQA8U)  Megállt számomra az idő. Úgy éreztem magam, mint egy kisasszony, aki akkor lépett ki egy francia filmből. Libabőrös lettem, a torkom gombócba szorult, a szemembe könnyek szöktek. Fantasztikus volt. Megható, amikor egy álom válik valóra, főképp, hogy ÍGY VÁLT VALÓRA. Suhant a buszunk a Szajna-parton, gyönyörű volt minden. Minden megszépült. Nem tudom, ki találta ezt ki, de ennél jobb nem is lehetett volna...
...DE lett jobb. Egyszer csak a busz elkanyarodott és egy emelkedőhöz értünk. Amikor felértünk, tudtam, hogy ez az a hely, ahol a legtöbb Eiffel-tornyos kép készül, Trocadero. Hiszen ez az a hely, amit csak a Szajna választ el a gyönyörű Öreg Hölgytől! Felértünk, kiszálltunk és AMI OTT FOGADOTT, ARRA NEM VOLTAM FELKÉSZÜLVE. Teljes valójában, pontosan szemben ott állt a hatalmas, kivilágított Eiffel-torony. S abban a pillanatban, ahogy megálltunk előtte, pontban 23:00-KOR, elkezdte a fényjátékot, pompázott, akárcsak milliónyi apró csillag fenn az égben. Én pedig csak álltam és néztem ezt a varázst, közben kissé idétlenül kommentálva a videót, amit készítettem. Értelmes szavak nem jöttek ki belőlem, amit pedig mondtam, alig hallható, hiszen a megilletődöttségtől a hangom el-elcsuklott. 
Aznap este úgy tértem aludni, hogy folyamatosan ezen jártak a gondolataim, s bevallom, most, 2014. február 27-én is torokszorító érzéssel, s meleg szívvel írok ezekről a csodálatos pillanatokról, már amennyit látok épp a képernyőből. Egész életemben emlékezni fogok erre az éjszakára/utazásra és a sok köszönet sem maradhat el:

- Elsősorban a családomnak, hogy ilyen rendkívüli érettségi-ajándékkal leptek meg és lehetővé tették az utazást,
- Másodrészben a Páromnak, akivel együtt élhettük át az egész varázslatot,
- Az utazási irodának, amely ilyen különleges éjszakával ajándékozott meg
- És végül Nektek, az Olvasóimnak! Köszönöm, hogy ilyen nagy lelkesedéssel és szeretettel fogadjátok az összes írásomat, nagyon sokat jelent, hogy biztattok!

Ahogy ígértem, folytatom a Párizshoz kapcsolódó irományt, bár lelkesedés és kedv híján kissé nehéz lesz. Mégis úgy érzem, hogy írnom kell, tehát írok is! :)

Az előző posztomat azzal fejeztem be, hogy némiképp hűvösnek volt mondható az időjárás Párizsban, míg itthon tombolt a +45 fok. Mit volt mit tenni, - magyar ember nem hülye ember - "hajmosás" fedősztori alatt befűtöttem hajszárítóval, mondván, miért is ne?! Nos, 5 éjszakán keresztül fűtöttünk a hajszárítóval (lehet, hogy azért ment tönkre??! ez tényleg most ugrott be), mivel a légkondícionáló berendezés csak hűtésre szolgált. Erre már rögtön azután rájöttünk, hogy első este feltekertük 25 fokra és a szobában egyből 19-ről 15 fokra csökkent az átlaghőmérséklet, szóval inkább nem próbálkoztunk, mert a végén megjelentek volna a fürdőszobában a jégtáblán úszkáló ilyen-olyan sarkköri állatok. 

A következő gondot a 3 csomagnyi töltős elemem lemerülése okozta, hirtelen mindegyiknek elege lett belőlem, vagy a nyomáskülönbségből, vagy egyszerre a kettő, de nagyon nem óhajtott működni, így persze minden "legfontosabb pillanat" képnél szépen elsötétedett a kijelző és erőszakosan kérte, hogy cseréljek elemet, de nem cseréltem. Mérges lettem. Megoldottuk, egy 5 mp-el rendelkező kamerás telefonnnal fényképeztük végig az egész utat... Nem mondok semmit, sokkal jobb volt, mint a semmi. Milyen jó, hogy vittem videokamerát, így legalább azzal meg tudtam örökíteni a legszebb pillanatokat, s ezzel emberközelibb az egész és bármikor visszanézhető!
Az utolsó probléma, amibe ütköztünk, hogy a franciáknál a reggelin kívül semmi sem nevezhető normális ételnek. Fantasztikus volt minden reggel arra lemenni, hogy az igazi frissen sült francia baguette illata járta be a reggelizőt, a croissant isteni finom volt. Hiányoltam a sajtokat - mekkora sajtimádó népség a francia - minden reggel lyukacsos Pannónia sajt várt minket, se egy kis Camembert, se egy kis Saint Agur, de a reggeli így is zseniálisnak volt mondható. A vacsiról inkább most nem ejtek szót, illetve egyet mégis: félig nyers-félig sült csiga avagy zúza díszelgett zöld saláta ágyon (?? vagy mi volt az, fikuszlevél? örök rejtély, lehet, hogy felfaltam egy pálmát...). Nem tudtam eldönteni, nem is akartam, most se szeretnék róla hosszasan elmélkedni. A vacsorák ilyen kaliberűek voltak. És megettem mindent, mert éhes voltam...Grr. Borzongok.

Ha összegeznem kéne, akkor viszont azt mondanám: minden bonyodalom ellenére, életem egyik legjobb útja, utazása!
• Hol kezdjem? Láttuk a Loire-menti kastélyokat, melyek különböző remek megoldásokkal szolgálták az akkori korok igényeit, s emellett remekül megfeleltek a főúri igényeknek, pompának. A Versailles-i kastély maga a csoda - leszámítva azt a sokkoló tényt, hogy XIV. Lajos korában a sarokba ürítettek, de szó szerint. Persze, kastélyra és több ezer hektáros kertre volt, de illemhelyre már nem telt a "szűk költségvetésből", így kell ezt, kicsire nem adunk. Számomra megdöbbentő, hogy míg 'odakinn' több ezren haltak éhen, a királyt nem érdekelte az egész és élt, mint ahogy a mondás tartja. (Akárcsak ma, de politikába most nem megyek bele.) Borzalmas kor lehetett, mellesleg. A pór népnek, úgy értem.
• Jártunk a Louvre-ban, illetve a Notre Dame-ban (1.rész, nem részletezem). Együtt említem őket, mert csalódtam sajnos. Csak a tömeget látni, semmi mást, mindenki lökdösődik. Főleg a Notre Dame-ban. Egy szent helyet nem ily tisztelet illet meg. Louvre: ember a köbön. Botrányos. Hatalmas. Ennyi. De nagyon szép mindemellett, hiszen nagy része királyi palota volt, alapvetően tehát fenséges és méretes.
• A Musée d'Orsay és az Invalidusok Dómja nagyon-nagyon tetszett. Sétáltunk (futottunk inkább) egyet a Tuileriák Kertjében, hajóztunk, sétáltunk a Szajna-parton, néhol igazi harmonikás francia muzsikaszó ütötte meg a fülünket, így ez megadta a kellő hangulatot az abszolút romantikus andalgáshoz. 
Ebből az összképből persze nem hiányozhattak a kis part-menti boutique-ok (butikok), ahol könyvet, festményt, antik darabokat lehet beszerezni. 
• A Saint Chapelle sajnos félig felújítás alatt állt, de amit láttunk belőle, egyszerűen lenyűgöző szépségű volt. Az égbe magasodó gyönyörű rózsaablakokon 11ezer(!) különböző jelenet rajzolódik ki a Bibliából, mind rendkívüli odafigyeléssel és gondossággal megfestve. Persze, messziről színes tintapacának tűnnek, de otthon megnéztem őket kinagyítva. Szenzációs művészet ez.

Az utazás csúcspontja mégis csak egy éjszaka volt: Egy éjszaka a Montmarte-on és PÁRIZS BELVÁROSÁBAN, azon belül is a város SZÍVÉBEN...

Utolsó rész várható: 02.26.

Ne kérdezzétek, nem tudom hogy jött a téma. Illetve tudom, mert véletlenül megnyitottam a Google+ szolgáltatásomat és ott sorakoztak az egyik mappában a párizsi útról készült képeink.
És akkor felkaptam a fejemet...
...mert eszembe jutott, hogy mint megannyi más dologról, a csodálatos nyári, párizsi utunkról, életem egyik legnagyobb élményéről..nos, nem írtam.


Egyszerűen fantasztikus dolog volt eljutni a 'fény városába'. Érettségi ajándéknak kaptuk az utat.
A telitalálatnál is jobb volt. Sok helyen jártunk, mégis az első, ami feltűnt, hogy mindenfelé kicsi koreai húzott szemű népek álldogáltak, fotóztak, nem fotóztak, lökdösődtek. Persze, emellett akkora táblagépekkel (a továbbiakban: tepsi) fotóztak, mint egy fél rinocérosz-láb. Mindez remekül kitakarta az én fotómba szánt kockákat. Hálás vagyok ezekért a képekért, így utólag is, de egy egész táblagépet a legközelebbi Media Markt-ban is tudtam volna fényképezni.

Egy utazás nem lehet bonyodalom-és poénmentes. Nálunk sem volt az. :) Az első baki rögtön jött is, ahogy leszállt a repülőgépünk a Charles De Gaulle Reptéren 2013 aug. 10-én. Az egyik táskában egy kupaktalan toll volt, természetesen a felső zsebben. Szerintem nem kell ragoznom, az egyenlet elég egyszerű: tollbetét (tinta) + nyomáskülönbség nem annyira kóser együtt. Mindez oda vezetett, hogy a 100 db-os higiéniai kéztisztító kendőmet röpke 1 óra alatt elhasználtuk, suvickolásra. Nem volt értelme. A párom kissé furcsán nézett ki, mikor a gyönyörű, karizmatikus Notre Dame-ot végigloholta, könyékig a táskájába bújva, valami furcsa ismétlődő vakaró mozdulatot imitálva. Szó szerint. Szerencsére rajtam kívül senki nem vette észre, hogy akkor már nem csak a táskája, de a tenyere és finoman szólva az egész feje kék volt, mert a higiéniai kendő nedves, tehát fogott mint semmi más.

A nap végén tintásan-kéken felszálltunk a városnéző hajóra, mondanom sem kell, ember ember hátán mindenütt. Nem vagyok rasszista, esküszöm, de hogy miért kell 2467 csücsörítős képet csinálni magukról a székkel, a hajókorláttal, a pizzával (ez Franciaország, könyörgöm),azt nem fogom fel. Szót sem ejtek róla, mi volt, mikor hajóval az "Öreg Hölgy"-höz értünk. Újabb 2674 pózolás, lökdösődés, éjen a tömegturizmus(!). Zseniálisan ügyeltek a kollégák természetesen arra is, hogy a korláthoz senki más ne férjen oda, így persze elmosódott piros üléseken, meg ilyen-olyan félkancsal - lemaradt csoporttárs fejeken kívül nem nagyon sikerült mást lefotózni. Az egy képen, ami jó lett, úgy nézünk ki, mint egy nyugdíjas házaspár, tudniillik a walkie-talkie hallókészülékre emlékeztetett és úgy lógott rajtunk a zsinórja, mint katétercsövek a TBC osztályon.

E rendkívül fárasztó nap után úgy tűnt, végre megérkezünk a hotelbe és pihenhetünk. Szóval, hogy is mondjam...Kívülről szép...volt....Igen. Cigiszag fogadott, egy retro kulcskártyás szobában, ahol elkelt volna 1 jégvakaró, meg némi tűzrakóhely - a nyár kellős közepén. Nagyon hideg volt. Itthon 40 fok, ó,- gondoltam - nem lehet baj, berakom az egyik blézerem - alias meleg ruha. Hát, innentől kezdve nem volt olyannyira vicc a hideg éjszaka és a kora reggelek. De persze, a hangulathoz ez is hozzátartozott nap mint nap.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK ... 

Ma két filmet is megnéztünk a párommal: Last Vegas, illetve Minden6ó.
Nem tudom, kinek mit mondanak ezek a címek, de ez után a két alkotás után úgy éreztem, hogy az életemből megérte ezt a 3 órát a két filmre szánni. Olyan szinten megérintett mindkettő, hogy még most, fél óra után is a hatásuk alatt vagyok. 
Mindkettő film vígjátéknak volt titulálva, na egyet elárulhatok: csak akkor fogom megnézni őket újra, ha végső elkeseredésemben nem lesz más és már nagyon sírhatnékom van.
Tanulságos és keser-édes volt számomra mindkét film.
A Minden6ó utolsó 10 percét végigbőgtem, igen, nem túlzok, potyogtak a könnyeim rendesen. Megérintett, legbelül a lelkem mélyén és olyan helyre talált, ahová nem sok minden jut el. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy ezt azért kellett MOST látnom, nem előbb és nem később, mert a következő fél évben nagyobb szükségem lesz Istenre, mint bármikor máskor. És ha netán valami nem úgy sikerül, nem kell bánkódnom, mert ahogy már egy előbbi, korábban megírt posztom tanulságaként írtam, Isten mindig tudja, hogy mit csinál és azt a valamit sosem teszi véletlenül. Soha. Én ebben hiszek. Hozzáteszem, a rész, amikor Steve Carell (Evan) a híradóban hablatyol, rendkívül derűs pillanatokat okozott. De összességében a film mélysége érintett meg.

A Last Vegas hasonló tanulságokkal szolgált, más szempontból. Az elején - illetve a közepe felé is - kicsit Másnaposok Trilógia koppintásnak gondoltam az egészet, de a végére megtetszett, nem tudom miért, volt benne valami elragadó báj. Sokunkat biztosan hidegen hagy  - 19 évesen hogy a bánatba ne hagyna?! - az öregedés gondolata. Ha valaki megnézi ezt a filmet, aki elég érett hozzá, na Ő biztosan el fog rajta gondolkodni. 

A felszínen az egész egy nagy buli, de a mögöttes szálak, amik komolyabb témákat latolgatnak, zseniálisan átszövik ezt a felszínes vidámságot. Őszinte képet nyújt az igaz barátságról, annak áldozatairól, a lemondás fogalmáról, ami akár egy egész életet is determinálhat. Arról, hogy milyen lehet a megöregedés, ennek elfogadása, vagy éppen tudat alatti elutasítása. És legfőképp arról, hogy soha ne akarjuk átverni önmagunkat... (Ezt most szándékosan hagyom három ...-tal a végén).
Nos, számomra a film efféle üzeneteket hordoz, mindazok ellenére, hogy finoman be van csomagolva egy felszínes buliba, melynek a helyszíne mi más lenne, mint Las Vegas?!

Így ajánlom ezt bárkinek, aki érdemesnek találja az idejét az ilyesfajta filmek megnézésére.

Nos.Elhatároztam magamban egy csomó dolgot. Többek között azt, hogy lejárok futni minden második este a háztömb körül, amint elkezdődik a 2.félév az egyetemen. Többek között azt, hogy rögtön elkezdek tanulni, ha van valami új anyag, hogy ne járjak úgy, ahogyan az első félévben. Többek között azt, hogy most valami 'szenzációs' posztot fogok írni.

Update info: egyik sem sikerült.

Na, viccet leszámítva körülbelül olyan fáradtnak érzem magam, mint gimnázium első évében. Pedig nem kéne, nincs semmi nehézség az egyetemen, a nagy titok: tanulni kell. 
Mégis a mai első számvitel előadáson pislogtam, mint pocok a lisztben és mindeközben a társadalom egyik kevésbé hasznos tagjává kezdtem érezni magam. Ebből a némiképp negatív állapotból csak az mentett ki, hogy kiderült: szerdától ismét lehet menni teniszedzésre és ez finoman szólva igen csak jót tett a lelkivilágomnak. Ami pedig ennek tetejébe megkoronázta a napomat, hogy magamnak főzöcskézhettem vacsorát. Egészen jól sikerült, így végtére is a számvitelen bejött gondolatokat felváltotta a jókedv. Eljutottam odáig, hogy megértem a tananyagot, ha majd meg kell értenem, vagy ha úgy adódik, hogy egy kínos vészhelyzetbe kénytelen vagyok arra összpontosítani (mint ahogy már sokszor előfordult velem).
Még valami. A nap csúcspontja az volt, amikor a nemszabadkimondani, mert nemreklámhelye LIDL-ben rátaláltam a kb. 13 éves korom óta keresett RELAX-PÁRNÁRA. Mondanom sem kell, rögtön lecsaptam rá 6 évnyi vadászat után.

És eljött az a pillanat, hogy ismét megállapítsam: minden blogbejegyzésem végére lesz valami tanulságom - ennek ellenére nem én vagyok a Magyar Népmesék, egyelőre.
Tanulság: eljutottam a poszt végére odáig, hogy végül is nagyon jó nap volt ez a mai. Ha mindenben a pozitívat és a szépet keresem, az élethez is jobb kedvvel állok hozzá!

Sikeresen lezártam az első félévemet az egyetemen. Számomra ez elég sokat jelent, főleg azért, mert magammal szemben mindig is kishitű és kritikus voltam - annak ellenére, hogy a sulival sosem voltak komolyabb problémáim.(kopp 3x)
A tantárgyfelvétellel mindig is voltak gondok, hát most én is belekóstolhattam bőven.

Mindeközben igen sűrű lett az életem, hiszen 2 hétig fenn voltam Pesten. Találkozgattunk a párommal, otthon lehettem a szüleimmel is (♥), mindemellett olyan barátnők sodródtak hozzám, akikkel már régóta nem beszéltem.
Azt mondják, nincsenek véletlenek...
A számomra legkedvesebb barátnőm kimegy Németországba dolgozni 10 hónapra. Nem állítanám pontosan, hogy nem rázott meg a dolog, jóllehet már fel voltam készülve. Mégis csapásként ért. Mindezek ellenére úgy érzem, ennek valahogy mégis így kell lennie, akár tetszik nekem, akár nem, Ő pedig csak jól járhat ezzel a külföldi lehetőséggel.
Volt búcsúbuli is meg minden, nagyon jól éreztük magunkat és rádöbbentem egyúttal arra is, hogy erősen illik rám az antiszociális (?) jelző. Jó volt kicsit pörögni, jártam a várost, találkozgattam emberekkel szinte minden nap, mentünk ide-oda, nevettünk, koktélozgattunk, teáztunk, jól éreztük magunkat.

Ezeken kívül folyamatosan jöttek a chaten a levelek, sokan írtak, sok emberrel beszélgettem egyszerre, egy szóval: remek volt.
Elintéztem tavaszra és nyárra is a szállásfoglalásokat, amiket a hagyományok szerint már 4.éve én csinálok, tekintettel arra, hogy a szűk családból csak én beszélek idegen nyelveket. Mindez remek alkalmat nyújt egyébként arra is, hogy gyakoroljam az angolt (nem mintha nagyon kéne, de végül is ebből fogok megélni, meghát hülyébbé még nem tett senkit a gyakorlás).

A szomorú igazság az, hogy azokon a napokon, mikor vissza kell jönnöm Veszprémbe - ami a mai napon történt meg esetemben (10-én kezdődik a hajtás pajtás) - szokásom vala depresszióhangulatba süllyedni. Az első pár hónap nagyon nehéz volt, főleg, hogy nagyon család-centrikus vagyok és nem terveztem elköltözni 5 éven belül. Lényeg a lényeg, hetente jártunk oda-vissza, így én hetente sírtam amiatt az űr és hiány miatt, amit éreztem annak következtében, hogy el kellett jönnöm otthonról. Na igen, a sírás elmúlt, de a nyomi hangulat megmaradt. Nem mondom, valamilyen szinten belerázódtam és élvezem is, de nagyon nehezen szoktam meg magát a szituációt.
Tanulság: az élet azért hozta nekem ezt a kihívást, hogy megtanuljam kezelni a harcokat, nehézségeket és belekóstoljak az igazi önállóságba. A Jóisten mindig tudja mit csinál. És az élet is.

Nos, a párkapcsolatomban akadnak néha krízispontok. Kinél nem? 

Kérem tegye fel a kezét jó magasra, hogy lássam. Örömmel (avagy szomorúsággal) konstatálom, egy kéz sincs a magasban.

Apró dolgok, amelyeken emberek, párok, szülők-gyerekek, sőt idegenek (!) veszekednek. Mindig, mikor elmesélem bárkinek, nevetek rajtuk, mert külső szemlélőként és utólagosan elmesélve olyanok, mint a kabaré jelenetek a 80'as évekből.

De emellett a mindennapok szerves részeit képzik a veszekedések. Fura tény, de még akkor is tudunk veszekedni vagy vitatkozni, mikor azt észre sem vesszük. Ezt hívják intraperszonális kommunikációnak. Nos, remek, hogy ilyeneket tudok.

(Ezúton is köszönettel tartozom G.Éva tanárnőnek, hogy ilyen remek előadásokat tartott és 5-össel jutalmazta a befektetett munkámat a vizsgadolgozaton!)

Zárójel bezárva, a lényeg, hogy mindig ott lesz az az elmosatlan edény, rosszul tárolt felvágott, széthagyott ruhakupac, ami miatt kitör a botrány. Végtére is tanulságként levonhatom: sokkal jobb morcogni kicsit a másikkal ilyen apró dolgokon, majd kibékülni. Miért?

Mert van valaki, akivel megosztom az életem, és ez nem kis dolog. 

Megtörtént az elképzelhetetlen. Sikeres makróvizsga, ezt konkrétan nem hiszem el. Hála Istennek, ebből sem kell tovább szenvedni, nincs többé makró, éljen a demokrácia.

Ma egy versrészletet prezentálok, ami nagyon kedves nekem, főleg, hogy Reményik Sándortól származik, aki az egyik, ha nem a kedvenc költőm. Talán valakinek megtetszik, mert valakire ráismer ebben a pár sorban:

Van egy barátom, végzetesen más, 
És végzetesen mégis egy velem. 
Én végigálmodom az álmait, 
Ő végigéli az én életem. 


Ő helyettem is él, szenved, szeret, 
Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet, 
Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton. 
Én benne eltemetett vágyaim 
Hazajáró lobogását látom. 

Ezt még pár éve találtam böngészés közben, igencsak megérintett. Irodalmon gimiben egy rakás verset elemeztünk sorról sorra, már a könyökömön jött ki az "xy sorban található zy főnév arra utal/azt sugallja, hogy..." mondat. De aztán elkezdtem gondolkodni, hoppá, lehet, hogy nem is volt olyan hülyeség. Be kell látni a sorok mögé és néha nem árt, ha az ember a konnotációt keresi. :)