Vannak olyan szerencsés (?) emberek, akiknek a siker és az ezzel járó dolgok csak úgy az ölükbe hullanak. Vannak, akik a sikert meg tudják venni, pénzért, szolgáltatásért, bármiért cserébe. Igen, az első kettőbe személy szerint nem tartozom bele. Nem bánom. 
Jön a nyár, és akarva-akaratlanul is eszembe jut, hogy az elmúlt 2 év nyarait hol töltöttem, ezzel együtt eszembe jut az is, hogy honnan indultam 3 és fél évvel ezelőtt, mert lassan államvizsga van. Frissen érettségizve mit sem tudtam a dolgokról. Bekerültem az egyetemre, és elhitettem magammal, hogy azért, mert 2-es voltam analízisből és 3-as makroökonómiából, nem értek semmihez és nem vagyok alkalmas a pályára, amit választottam. Azt javaslom, hogy ezt senki ne kövesse el, higgyetek magatokban és fejlődjetek, mert mindig van hova! A fejlődés része volt a montenegrói utam is, ahová idén nem térek vissza...egyelőre.
2 szezont töltöttem ott. Igen, nagyon nehéz volt távol lenni a családtól, 3 hónapra, ráadásul 2x 3 hónapra. De közben olyan dolgokat csináltam, amiket normál esetben valószínűleg soha. Amikor beléptem a recis pult mögé, mintha nem magamat láttam volna. Mint mindig, kihívást kerestem, és azt mondtam: Mit veszíthetsz? Semmit. Legfeljebb egy jó lecke lesz, amit nem követsz el újra, hibaként. Amit szintén szeretnék kiemelni, hogy a közösségi médiában (pl. FB, Instagram) a dolgoknak általában csak a szép, irigylésre méltó oldalát látjuk, amit itt leírok, azt nehezen tudják az emberek elképzelni a képek mögött. Az egész social media dolog egy baromi nagy torz tükör, arról, hogy milyen is lenne, ha az életben nem lenne nehézség.
2015-ben 2 és fél hónapig voltam egy déli fekvésű, klíma és hűtő nélküli, 40 fok átlaghőmérsékletű szobában, ami a műtött szívemet eléggé megviselte. Nem tudtam rendesen étkezni és enni, kimerültségben szenvedtem, mert az utolsó vizsgáim terhét még a vállamon cipelve érkeztem az országba, és végül orvosi segítségre volt szükségem odakint, ez nem titok. 2016-ban kicsivel magabiztosabban tértem vissza Montenegróba, kellett még a fejlődés, a nyomás és a komfortzónán kívüli élet, amott a pult túlsó oldalán :)). Egy hatalmas káosz volt emberhiánnyal, a belemet is kidolgoztam, teljes műszakokkal, túlórával, teljes felelősségkörrel (nem mint gyakornok), új személyzet betanításával, szabadnapok nélkül, alvászavarral megkoronázva. A bőröndömből éltem napról napra, és 2,5 hónap alatt 6x költöztem. 
DE... Soha-soha nem fogom elfelejteni azokat az ebereket, akikkel találkoztam, akiknek segítettem bármiben, és a mosolyokat az arcukon, amikor valami nem volt rendben, de megoldottuk. Nem lehetek elég hálás a lehetőségért és a tapasztalatért, amit a 2 szezon alatt kaptam, mert erősebben tértem haza. Amikor egy ilyen szituációban vagy, távol az otthontól, hosszabb időre, megtanulod értékelni a legkisebb dolgokat is. Amikor egy ilyen szituációban vagy, igen, gyakran érzed magad borzasztóan ( � ), de ilyen az élet, és a nehézségektől leszel még erősebb, megtörhetetlen. Amikor egy ilyen szituációban vagy, igen, azt kívánod, minden áldott nap, hogy légy bárhol, csak ne ott, és gyakran gyűlölöd az egészet. A furcsaság az egészben, hogy valahogy, észrevétlenül egy kicsit a részed lesz az akkori jelen, nem csak a Tied, hanem az életed egy kis darabkája is, és egy emlék, ami egy életre szól. Lehet nem szeretni, lehet tiltakozni ellene, de akkor is így van. 
A helyzet az, hogy jön a nyár, készülnék csomagolni a szokásos montenegrói útra, de idén nincs ilyen. 3. éve lesz, hogy nem volt nyaram, mert végig dolgoztam. És basszus, akármennyire is próbálnám tagadni, ki kell mondjam...Hiányozni fog minden egyes perc, a montenegrói levegő, az, hogy ott máshogy fúj a szél, a környezet, a tenger illata, az őrült vendégek, a hangos éjszakai zene, az egyenruhában/sminkben beesés az ágyba műszakok után, a munka, bármely napszakban, a nutellás-plazmás óriáspalacsinta este 11-kor, a helyi ételek és utcák, a recepció jellegzetes illata (meg a szoba borzalmas szaga), a séták reggel a pékségbe, és este naplementekor, a barna, napbarnított bőröm, az emberekkel való foglalkozás és az érzés, hogy kicsit más világban élhettem, és a nagy világ-torta egy szeletét kóstolgathattam.
Higgyétek el, bármit is kell elviselnetek a siker érdekében, ha nem adjátok fel, akkor a kitartás, sőt, még a kudarc is a javatokra válik!

(Képek: DBV látogatás, Ajándékok a vendégektől, Hivatalos fotó a recepcióról, Blankával kiegészülve:))

Sokáig nem akartam belátni, hogy ha kézzel-lábbal tiltakozom valami ellen, az úgy csak nehezebbé válik. A mai eszemmel viszont tudom, hogy meg kell tanulni a játékszabályokat, és kiélvezni az élet adta lehetőségeket. 

Sokan mondják, hogy introvertált személyiségként (zárkózottabb emberekre mondják ezt) eszedbe ne jusson emberekkel foglalkozni, pláne a turizmusban elhelyezkedni, mert nem lesz jó vége. Azon vagyok, hogy a sztereotípiákat kicsit eloszlassam. Jelenleg ott tartok, hogy vége az utolsó tanulós félévemnek is az alapképzésen. Nem hittem volna, hogy ez a pillanat ennyire gyorsan eljön. Most, 3 év elteltével, úgy gondolom, hogy ennek így kellett lennie, és semmit sem bántam meg. Sokszor kegyetlen volt, de rohadtul megérte. Kisebb adag önbizalomnövelő-dózist kaptam az évek alatt.
Röviden bemutatom a saját példámon, hogy mire is gondolok: gimnázium végén még ott tartottam, hogy ha ki kellett állni és képviselni magam több ember előtt, szabályosan rosszul voltam. Angolul egyáltalán nem akartam beszélni, soha nem szólaltam meg, mindig mást kértem meg, hogy menjen és intézzen el nekem valamit, például egy szállodában, mert én nem voltam rá hajlandó, nem volt hozzá önbizalmam. Aztán elkezdtem az egyetemet, ahol turizmust tanulva nyilván az én 'para-területeimen' kellett a leginkább teljesíteni, de ezt valahol sejtettem is. Először nagyon féltem, nem akartam megszólalni, angolul meg pláne nem. Elvoltam, semlegesen. Sosem tartottam magam vezető-típusnak, örültem, ha nekem nem kellett beszélni, ellavíroztam valahogy háttérjátékosként, jó 1-1.5 évig.
De az életben, ahol folyamatosan dönteni kell, mindig van választási lehetőség. Te határozod el, hogy merre mész, melyik utat választod, jóformán minden csak Rajtad múlik. Egy kis idő után rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább, úgyhogy fokozatosan kihívásokat kerestem magamnak, mert ugyebár az egyszerű út nem mindig egyenlő a helyes úttal. Ez azért hatásos, mert magadnak is bizonyíthatsz. Ehhez viszont tényleg ki kell lépni a komfortzónádból, vállalni kell a felmerülő kockázatokat, különben nincs értelme semminek. Le kell csapni a tálcán kínált opciókra, mert utólag, talán egész életre bánni fogod, ha egy hatalmas lehetőség elúszik. Legutóbb a külföldi munkavállalást válaszottam, ahogyan írtam is korábban. A legjobb, ha nincs sok időd mérlegelni, csak egyszerűen belevágsz, mert tudod, hogy minden, ami kihívás (reális keretek között), a Te javadat szolgálja.
El sem tudtam képzelni, milyen lesz több hónapig egy idegen országban élni, új munkahelyen teljesíteni, beilleszkdeni, elfogadni a kulturális különbségeinket és tolerálni azokat a feladatok közben, de mint sok dolog, ez is tanulható. Nagyon fontos a személyes fejlődés, az élmény- és tapasztalatszerzés, mert ezek azok a dolgok, amiket senki nem vehet el Tőled.
8 nap múlva ismét utazom, hogy "meghódítsam" a recepciót a 230 szobás szállodakomplexumban, ahol napi 100-150 embert szolgálunk ki, igen, angolul is. Most már nem félek ezektől a dolgoktól annyira, a folyamatos megpróbáltatásokból táplálkozom, jóllehet a cél még nagyon messze van. Azóta vannak új álmaim, köztük egy olyan nemzetközi lehetőség, ami garantáltan az egész életemet gyökeresen megváltoztatná, ha sikerülne. Előbb azonban Montenegróra összpontosítok és kihozom belőle a legtöbbet.

Zárásképp eljött tehát az utazás csúcspontja és a befejező rész a trilógiában: Eltölthettünk egy éjszakát Párizs belvárosában (illetve másnap körülnézhettünk az Eiffel-toronyból)!
Mindez magában tudom, nem nagy cucc, minden utazási iroda ilyet szervez, DE EZ MÁS volt, mint a megszokott.
Este 8-kor indultunk a hotelből, utunk egyenesen a Montmarte-ra vezetett. Út közben volt szerencsénk elmenni a Moulin Rouge előtt, ahova kb. fél km-es sor állt. 
Ahogy odaértünk, tudtam, hogy tetszeni fog. Az egész negyed egy dombtetőn fekszik, ahonnan a tájat szemlélve egész Párizs tárul a szemünk elé. Már szürkület volt, így felfelé menet már a félig kivilágított várost láthattuk. Jártunk a Sacré Coeur-ben is. Aztán szabadidőt kaptunk. A Montmatre butiksoraiban/rengetegében szó szerint elkalandoztunk, a tömeg elnyelt minket és sodródtunk az árral, közben kiélvezve a francia muzsikát, ami mindenhonnan szólt, és élvezve ugyanúgy az atmoszférát és a varázslatos hangulatot, amely leírva valószínűleg vissza nem adható. Boltról boltra jártunk, beszereztünk egy-két apróságot emlékbe. A gyönyörű vintage butikok voltak a kedvenceim, ahol olyan dolgokat lehetett kapni, melyek visszavittek az 1930-as évek Párizsába, s emellett régi pergamen illat áradt az efféle helyekről.
Ezek után visszafelé indultunk, kanyarogtunk a sötét utcákon, végighaladtunk a Szajna mentén és egyben tartottunk vissza a hotelünk felé is. Csalódott voltam, hogy többet meg sem állunk... 


...Aztán egyszer csak a kihunyt a neonzöld világítás, a buszban teljesen elsötétedett minden és ahogy közeledtünk a kivilágított Eiffel-toronyhoz, megszólalt EDITH PIAF: La vie en rose című ZENÉJE! (https://www.youtube.com/watch?v=0feNVUwQA8U)  Megállt számomra az idő. Úgy éreztem magam, mint egy kisasszony, aki akkor lépett ki egy francia filmből. Libabőrös lettem, a torkom gombócba szorult, a szemembe könnyek szöktek. Fantasztikus volt. Megható, amikor egy álom válik valóra, főképp, hogy ÍGY VÁLT VALÓRA. Suhant a buszunk a Szajna-parton, gyönyörű volt minden. Minden megszépült. Nem tudom, ki találta ezt ki, de ennél jobb nem is lehetett volna...
...DE lett jobb. Egyszer csak a busz elkanyarodott és egy emelkedőhöz értünk. Amikor felértünk, tudtam, hogy ez az a hely, ahol a legtöbb Eiffel-tornyos kép készül, Trocadero. Hiszen ez az a hely, amit csak a Szajna választ el a gyönyörű Öreg Hölgytől! Felértünk, kiszálltunk és AMI OTT FOGADOTT, ARRA NEM VOLTAM FELKÉSZÜLVE. Teljes valójában, pontosan szemben ott állt a hatalmas, kivilágított Eiffel-torony. S abban a pillanatban, ahogy megálltunk előtte, pontban 23:00-KOR, elkezdte a fényjátékot, pompázott, akárcsak milliónyi apró csillag fenn az égben. Én pedig csak álltam és néztem ezt a varázst, közben kissé idétlenül kommentálva a videót, amit készítettem. Értelmes szavak nem jöttek ki belőlem, amit pedig mondtam, alig hallható, hiszen a megilletődöttségtől a hangom el-elcsuklott. 
Aznap este úgy tértem aludni, hogy folyamatosan ezen jártak a gondolataim, s bevallom, most, 2014. február 27-én is torokszorító érzéssel, s meleg szívvel írok ezekről a csodálatos pillanatokról, már amennyit látok épp a képernyőből. Egész életemben emlékezni fogok erre az éjszakára/utazásra és a sok köszönet sem maradhat el:

- Elsősorban a családomnak, hogy ilyen rendkívüli érettségi-ajándékkal leptek meg és lehetővé tették az utazást,
- Másodrészben a Páromnak, akivel együtt élhettük át az egész varázslatot,
- Az utazási irodának, amely ilyen különleges éjszakával ajándékozott meg
- És végül Nektek, az Olvasóimnak! Köszönöm, hogy ilyen nagy lelkesedéssel és szeretettel fogadjátok az összes írásomat, nagyon sokat jelent, hogy biztattok!