Vannak olyan szerencsés (?) emberek, akiknek a siker és az ezzel járó dolgok csak úgy az ölükbe hullanak. Vannak, akik a sikert meg tudják venni, pénzért, szolgáltatásért, bármiért cserébe. Igen, az első kettőbe személy szerint nem tartozom bele. Nem bánom. 
Jön a nyár, és akarva-akaratlanul is eszembe jut, hogy az elmúlt 2 év nyarait hol töltöttem, ezzel együtt eszembe jut az is, hogy honnan indultam 3 és fél évvel ezelőtt, mert lassan államvizsga van. Frissen érettségizve mit sem tudtam a dolgokról. Bekerültem az egyetemre, és elhitettem magammal, hogy azért, mert 2-es voltam analízisből és 3-as makroökonómiából, nem értek semmihez és nem vagyok alkalmas a pályára, amit választottam. Azt javaslom, hogy ezt senki ne kövesse el, higgyetek magatokban és fejlődjetek, mert mindig van hova! A fejlődés része volt a montenegrói utam is, ahová idén nem térek vissza...egyelőre.
2 szezont töltöttem ott. Igen, nagyon nehéz volt távol lenni a családtól, 3 hónapra, ráadásul 2x 3 hónapra. De közben olyan dolgokat csináltam, amiket normál esetben valószínűleg soha. Amikor beléptem a recis pult mögé, mintha nem magamat láttam volna. Mint mindig, kihívást kerestem, és azt mondtam: Mit veszíthetsz? Semmit. Legfeljebb egy jó lecke lesz, amit nem követsz el újra, hibaként. Amit szintén szeretnék kiemelni, hogy a közösségi médiában (pl. FB, Instagram) a dolgoknak általában csak a szép, irigylésre méltó oldalát látjuk, amit itt leírok, azt nehezen tudják az emberek elképzelni a képek mögött. Az egész social media dolog egy baromi nagy torz tükör, arról, hogy milyen is lenne, ha az életben nem lenne nehézség.
2015-ben 2 és fél hónapig voltam egy déli fekvésű, klíma és hűtő nélküli, 40 fok átlaghőmérsékletű szobában, ami a műtött szívemet eléggé megviselte. Nem tudtam rendesen étkezni és enni, kimerültségben szenvedtem, mert az utolsó vizsgáim terhét még a vállamon cipelve érkeztem az országba, és végül orvosi segítségre volt szükségem odakint, ez nem titok. 2016-ban kicsivel magabiztosabban tértem vissza Montenegróba, kellett még a fejlődés, a nyomás és a komfortzónán kívüli élet, amott a pult túlsó oldalán :)). Egy hatalmas káosz volt emberhiánnyal, a belemet is kidolgoztam, teljes műszakokkal, túlórával, teljes felelősségkörrel (nem mint gyakornok), új személyzet betanításával, szabadnapok nélkül, alvászavarral megkoronázva. A bőröndömből éltem napról napra, és 2,5 hónap alatt 6x költöztem. 
DE... Soha-soha nem fogom elfelejteni azokat az ebereket, akikkel találkoztam, akiknek segítettem bármiben, és a mosolyokat az arcukon, amikor valami nem volt rendben, de megoldottuk. Nem lehetek elég hálás a lehetőségért és a tapasztalatért, amit a 2 szezon alatt kaptam, mert erősebben tértem haza. Amikor egy ilyen szituációban vagy, távol az otthontól, hosszabb időre, megtanulod értékelni a legkisebb dolgokat is. Amikor egy ilyen szituációban vagy, igen, gyakran érzed magad borzasztóan ( � ), de ilyen az élet, és a nehézségektől leszel még erősebb, megtörhetetlen. Amikor egy ilyen szituációban vagy, igen, azt kívánod, minden áldott nap, hogy légy bárhol, csak ne ott, és gyakran gyűlölöd az egészet. A furcsaság az egészben, hogy valahogy, észrevétlenül egy kicsit a részed lesz az akkori jelen, nem csak a Tied, hanem az életed egy kis darabkája is, és egy emlék, ami egy életre szól. Lehet nem szeretni, lehet tiltakozni ellene, de akkor is így van. 
A helyzet az, hogy jön a nyár, készülnék csomagolni a szokásos montenegrói útra, de idén nincs ilyen. 3. éve lesz, hogy nem volt nyaram, mert végig dolgoztam. És basszus, akármennyire is próbálnám tagadni, ki kell mondjam...Hiányozni fog minden egyes perc, a montenegrói levegő, az, hogy ott máshogy fúj a szél, a környezet, a tenger illata, az őrült vendégek, a hangos éjszakai zene, az egyenruhában/sminkben beesés az ágyba műszakok után, a munka, bármely napszakban, a nutellás-plazmás óriáspalacsinta este 11-kor, a helyi ételek és utcák, a recepció jellegzetes illata (meg a szoba borzalmas szaga), a séták reggel a pékségbe, és este naplementekor, a barna, napbarnított bőröm, az emberekkel való foglalkozás és az érzés, hogy kicsit más világban élhettem, és a nagy világ-torta egy szeletét kóstolgathattam.
Higgyétek el, bármit is kell elviselnetek a siker érdekében, ha nem adjátok fel, akkor a kitartás, sőt, még a kudarc is a javatokra válik!

(Képek: DBV látogatás, Ajándékok a vendégektől, Hivatalos fotó a recepcióról, Blankával kiegészülve:))

"Herceg Novi, Montenegró. 20 óra 12 perc. Este van. Várok a kedvesemre, aki még szűk 2 órát dolgozik. Csend van, a hotelben már majdnem mindenki a szobájában várja a sötét leszálltát. Csak a tücsökciripelés hallatszik, de a szokásos esti menetrend szerint 22 óra körül elindul a buli, és hajnali 1-ig meg sem áll."

Visszatértem. A blogra, úgy értem. 2 hónapja és 9 napja hagytam el Magyarországot, és vetettem bele magam életem eddigi legnagyobb és legnehezebb döntésébe/kalandjába, remélve, hogy valamivel most is több leszek, miután hazatérek. Pontosítva nem egyedül jöttem, hanem azzal az emberrel, aki a lelkitársam mindenben, a másik felem. Így kicsit egyszerűbb, ugyanakkor nehezebb is. Erről bővebben később.
§
Csak most kezdtek el megfogalmazódni bennem az elmúlt hetek, hónapok tanulságai, gondolatai. Nagyon nehéz volt. Úgy indultam neki, hogy tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de meg kellett lépnem.
Az első lépcső mindig az, még az indulás előtt, hogy magunkban tisztázzuk le az egész dolgot. Miért megyünk ki, miért lesz jó ez nekünk. Mindig pozitívan kell hozzáállni ezekhez a döntésekhez, igaz, ha nem ijedsz meg egy ilyen nagy döntéstől, akkor nem léptél ki eléggé a komfortzónádból. Én ezt tartom is.
§
Az első napok olyanok voltak, mintha ingyen nyaralhatnék a hotelben, nem kellett annyit dolgozni, mondhatni semmit. Aztán elkezdődött a betanulás, majd a kőkemény munka, műszakok. A szállodaiparban minden fordítva működik. Amikor mindenki örül a hétvégének, itt akkor van a legnagyobb téboly. Vasárnap is hajnali 5-kor kelés (igen, holnap is), vagy hétköznap este munka este fél 11-ig. A tapasztalatokból nincs hiány. Ezt a lehetőséget Isteni adománynak tekintem, azóta is. Miért?
§
Rengeteg a panasz. A Balkánon vagyunk. Én magyar vagyok, és maximalista, és ha már itt tartunk, kicsit munkamániás is, aki 100%-on pörög, mert ez a dolgom, ezért jöttem. Szerintem ezzel nagyjából körbeírtam mindent. Itt az embereknek még más a mentalitása, hozzáállása a dolgokhoz, mindenkit minimum 3x kell felszólítani, hogy egyszer megcsináljon valamit. Ami a legborzasztóbb, hogy a vendégeket - azokat akikből élnek - is elzavarják maguktól. Mintha nem a pénzre és a vendégkapcsolatokra épülne az egész ipar és a szektor. Na de, vissza a témához. Ha nem lenne panasz, nem tanulnék semmit. Egy jól működő szállodában nem jönnek elő azok az összefüggésrendszerek, amiket itt kénytelenek vagyunk alkalmazni a szállodán belül.
§
Csodálatos módon, ha nem tanultam volna ezelőtt pont 1 hónappal szállodai ismereteket, nem látnám át ennyire a dolgokat. Ez egy lehetőség, ami csak úgy jött, és amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Igaz, lassan vége van, és nagyon várom, hogy hazaérjek, de ez egy életre szóló élmény, tapasztalat, meghatározó mérföldkő, és egy mondhatni tét nélküli esély arra, hogy meglássam: képes lennék-e ezt csinálni hivatásszerűen egész életemben.

A választ a következő részben majd megosztom :)