Sokáig nem akartam belátni, hogy ha kézzel-lábbal tiltakozom valami ellen, az úgy csak nehezebbé válik. A mai eszemmel viszont tudom, hogy meg kell tanulni a játékszabályokat, és kiélvezni az élet adta lehetőségeket. 

Sokan mondják, hogy introvertált személyiségként (zárkózottabb emberekre mondják ezt) eszedbe ne jusson emberekkel foglalkozni, pláne a turizmusban elhelyezkedni, mert nem lesz jó vége. Azon vagyok, hogy a sztereotípiákat kicsit eloszlassam. Jelenleg ott tartok, hogy vége az utolsó tanulós félévemnek is az alapképzésen. Nem hittem volna, hogy ez a pillanat ennyire gyorsan eljön. Most, 3 év elteltével, úgy gondolom, hogy ennek így kellett lennie, és semmit sem bántam meg. Sokszor kegyetlen volt, de rohadtul megérte. Kisebb adag önbizalomnövelő-dózist kaptam az évek alatt.
Röviden bemutatom a saját példámon, hogy mire is gondolok: gimnázium végén még ott tartottam, hogy ha ki kellett állni és képviselni magam több ember előtt, szabályosan rosszul voltam. Angolul egyáltalán nem akartam beszélni, soha nem szólaltam meg, mindig mást kértem meg, hogy menjen és intézzen el nekem valamit, például egy szállodában, mert én nem voltam rá hajlandó, nem volt hozzá önbizalmam. Aztán elkezdtem az egyetemet, ahol turizmust tanulva nyilván az én 'para-területeimen' kellett a leginkább teljesíteni, de ezt valahol sejtettem is. Először nagyon féltem, nem akartam megszólalni, angolul meg pláne nem. Elvoltam, semlegesen. Sosem tartottam magam vezető-típusnak, örültem, ha nekem nem kellett beszélni, ellavíroztam valahogy háttérjátékosként, jó 1-1.5 évig.
De az életben, ahol folyamatosan dönteni kell, mindig van választási lehetőség. Te határozod el, hogy merre mész, melyik utat választod, jóformán minden csak Rajtad múlik. Egy kis idő után rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább, úgyhogy fokozatosan kihívásokat kerestem magamnak, mert ugyebár az egyszerű út nem mindig egyenlő a helyes úttal. Ez azért hatásos, mert magadnak is bizonyíthatsz. Ehhez viszont tényleg ki kell lépni a komfortzónádból, vállalni kell a felmerülő kockázatokat, különben nincs értelme semminek. Le kell csapni a tálcán kínált opciókra, mert utólag, talán egész életre bánni fogod, ha egy hatalmas lehetőség elúszik. Legutóbb a külföldi munkavállalást válaszottam, ahogyan írtam is korábban. A legjobb, ha nincs sok időd mérlegelni, csak egyszerűen belevágsz, mert tudod, hogy minden, ami kihívás (reális keretek között), a Te javadat szolgálja.
El sem tudtam képzelni, milyen lesz több hónapig egy idegen országban élni, új munkahelyen teljesíteni, beilleszkdeni, elfogadni a kulturális különbségeinket és tolerálni azokat a feladatok közben, de mint sok dolog, ez is tanulható. Nagyon fontos a személyes fejlődés, az élmény- és tapasztalatszerzés, mert ezek azok a dolgok, amiket senki nem vehet el Tőled.
8 nap múlva ismét utazom, hogy "meghódítsam" a recepciót a 230 szobás szállodakomplexumban, ahol napi 100-150 embert szolgálunk ki, igen, angolul is. Most már nem félek ezektől a dolgoktól annyira, a folyamatos megpróbáltatásokból táplálkozom, jóllehet a cél még nagyon messze van. Azóta vannak új álmaim, köztük egy olyan nemzetközi lehetőség, ami garantáltan az egész életemet gyökeresen megváltoztatná, ha sikerülne. Előbb azonban Montenegróra összpontosítok és kihozom belőle a legtöbbet.

"Herceg Novi, Montenegró. 20 óra 12 perc. Este van. Várok a kedvesemre, aki még szűk 2 órát dolgozik. Csend van, a hotelben már majdnem mindenki a szobájában várja a sötét leszálltát. Csak a tücsökciripelés hallatszik, de a szokásos esti menetrend szerint 22 óra körül elindul a buli, és hajnali 1-ig meg sem áll."

Visszatértem. A blogra, úgy értem. 2 hónapja és 9 napja hagytam el Magyarországot, és vetettem bele magam életem eddigi legnagyobb és legnehezebb döntésébe/kalandjába, remélve, hogy valamivel most is több leszek, miután hazatérek. Pontosítva nem egyedül jöttem, hanem azzal az emberrel, aki a lelkitársam mindenben, a másik felem. Így kicsit egyszerűbb, ugyanakkor nehezebb is. Erről bővebben később.
§
Csak most kezdtek el megfogalmazódni bennem az elmúlt hetek, hónapok tanulságai, gondolatai. Nagyon nehéz volt. Úgy indultam neki, hogy tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de meg kellett lépnem.
Az első lépcső mindig az, még az indulás előtt, hogy magunkban tisztázzuk le az egész dolgot. Miért megyünk ki, miért lesz jó ez nekünk. Mindig pozitívan kell hozzáállni ezekhez a döntésekhez, igaz, ha nem ijedsz meg egy ilyen nagy döntéstől, akkor nem léptél ki eléggé a komfortzónádból. Én ezt tartom is.
§
Az első napok olyanok voltak, mintha ingyen nyaralhatnék a hotelben, nem kellett annyit dolgozni, mondhatni semmit. Aztán elkezdődött a betanulás, majd a kőkemény munka, műszakok. A szállodaiparban minden fordítva működik. Amikor mindenki örül a hétvégének, itt akkor van a legnagyobb téboly. Vasárnap is hajnali 5-kor kelés (igen, holnap is), vagy hétköznap este munka este fél 11-ig. A tapasztalatokból nincs hiány. Ezt a lehetőséget Isteni adománynak tekintem, azóta is. Miért?
§
Rengeteg a panasz. A Balkánon vagyunk. Én magyar vagyok, és maximalista, és ha már itt tartunk, kicsit munkamániás is, aki 100%-on pörög, mert ez a dolgom, ezért jöttem. Szerintem ezzel nagyjából körbeírtam mindent. Itt az embereknek még más a mentalitása, hozzáállása a dolgokhoz, mindenkit minimum 3x kell felszólítani, hogy egyszer megcsináljon valamit. Ami a legborzasztóbb, hogy a vendégeket - azokat akikből élnek - is elzavarják maguktól. Mintha nem a pénzre és a vendégkapcsolatokra épülne az egész ipar és a szektor. Na de, vissza a témához. Ha nem lenne panasz, nem tanulnék semmit. Egy jól működő szállodában nem jönnek elő azok az összefüggésrendszerek, amiket itt kénytelenek vagyunk alkalmazni a szállodán belül.
§
Csodálatos módon, ha nem tanultam volna ezelőtt pont 1 hónappal szállodai ismereteket, nem látnám át ennyire a dolgokat. Ez egy lehetőség, ami csak úgy jött, és amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Igaz, lassan vége van, és nagyon várom, hogy hazaérjek, de ez egy életre szóló élmény, tapasztalat, meghatározó mérföldkő, és egy mondhatni tét nélküli esély arra, hogy meglássam: képes lennék-e ezt csinálni hivatásszerűen egész életemben.

A választ a következő részben majd megosztom :)