A cím a mottója a mostani bejegyzésemnek. Sokat agyalok manapság azon, hogy minden nézőpont kérdése. Egyetlen gondolatmenet alapjaiban meg tud változtatni.
Mert, ugye, aktuális: kilépés az élet nevű játékba, most már úgy igazán. Önéletrajzok, motivációs levelek tömkelegei. Uncsi, meg minden, de akkor is ott van, meg ha már ott van, akkor úgy nevezzük 25 évesen, hogy quarter-life crisis (kapunyitási pánik). Idáig nem gondoltam, hogy tényleg létezik és makacsul tagadtam, mikor rájöttem, hogy konkrétan ez történik velem most.
Na, de ennek a - nagyon is valós - jelenségnek a főbb tünetei:
1. Pánikolsz,
hogy atyaúristen, most dől el az élet, és ha nem csinálod jól, meg nem választasz jól, akkor jön az örökkön-örökké tartó bűnhődés. Amúgy tökre nem, mert manapság nem ilyenek vagyunk. Én például a mai fiatalokat abszolút rugalmasnak látom munka,- illetve életpálya szempontból. Személyes tapasztalat, hogy a Sofitel (az a csodás, ötcsillagos luxiszálloda, a Lánchíd lábánál) állásinterjúmon bután néztek rám, amiért visszamentem még egyszer Montenegróba dolgozni - azt mondták, kereshettem volna új helyet, új kihívásokkal. Azt látom, tapasztalom, hogy a folytonosan változó környezethez való alkalmazkodás, az új helyeken szerzett tapasztalat és helytállás fontosabb már, minthogy beragadj egyetlen helyre életed végéig. Nem csak magyarokkal, külföldi barátokkal is beszélgettünk erről, és mindenki egyetért, hogy egy jó munkahely már nem a fizetés miatt lesz jó, hanem attól, hogy remek a légkör és a szenvedélyeddé válik az, amit csinálsz. Figyelem az embereket jó ideje, látok megfáradt, fásult egyéneket, akikről lejön, hogy csak a materiális javak miatt dolgoznak ott, ahol, miközben lelkileg, s előbb-utóbb fizikailag is belebetegednek abba, amit csinálnak. Sőt, a szomorú az, hogy 90%-ban csak ilyet látok. Ilyenkor jönnek nekem azzal, hogy olyan nincs a munkában, hogy önmegvalósítás.
Én meg erre azt mondom, adjatok néhány órát, és összeszedek nektek 8-10 embert a közvetlen környezetemből, akik a hivatásuknak élnek és ugyan nem keresnek mocskos nagy összegeket, de boldogok. Itt jegyezném meg, hogy én csípem ezt a lazaságot, és örülök, hogy most vagyok ebben a cipőben, mert kihívást jelent ez a változó környezet.
2. Folyamatosan agyalsz,
hogy hol van több lehetőséged, itthon, netán külföldön. Ha nem lenne elég para itthon megtalálni több munkahely közül azt az egyet, ahol esetleg jól is éreznéd magad, akkor ott van még nagyjából 90 másik ország a világ összes többi részén. Ez nagyban megkönnyíti a döntést... nyilván. Egyébként ez a krízis legfőbb pontja szerintem. Itthon maradni nem nagyon van értelme jelenleg (a tanult szakmámról beszélek, most elég aktuálisan látom, hogy mi folyik a munkaerőpiacon, és nagyon nem vagyok feldobva), külföld viszont iszonyat pénzügyi hátteret igényel, akárhova is mennék. Hallottunk sikersztorikat már nyilván, hogy "bezzeg én kimentem *bármilyenország*-ba 20 forinttal és ma már milliomos vagyok", de azért maradjunk a realitás talaján. Ennek vajmi kevés esélye van.
3. Értékelsz, szemlélődsz, kritizálsz.
Persze, nyilván mindenki jót akar, de én belefáradtam az elvárásokba és a végtelen kérdésekbe. Tettem már le az asztalra elég sok mindent (egyáltalán nem gondolom, hogy eleget, DE! eleget ahhoz, hogy innetől magam vállaljam a felelősséget a döntéseimért) és az a tapasztalatom, hogy soha nem történt még semmi rossz a komfortzónából való kimozdulás által. Nevezzen akárki önzőnek, elfogultnak, szimplán hülyének, vagy amit akar, de az én életem eddigi két legnagyobb fejlődése és kalandja sem a tankönyvek lapozgatása közepette történt. Nyilván kellett hozzá az a fajta háttér is, de amikor fogtam magam, és egyik napról a másikra eldöntöttem, hogy belevágok, aztán lesz, ami lesz, na az volt az igazán meredek. Ez így ijesztő, meg fogod a fejed, hogy "hú, öcsém, tényleg, ezt behúztam?!", és aztán születnek a csodák és a remek, életreszóló élmények, barátságok.
Ezzel NEM a tanulást szeretném leminősíteni, mielőtt bárki nekem esik nagykéssel. Azt mondom, hogy Magyarországon az iskola nem az életre tanít és ha lesz gyerekem, Isten mentse őt ettől a visszamaradott magyar oktatási rendszertől (általános és középiskoláról beszélek leginkább). Valószínűleg most minden tanárom utálni fog, de nem tudok eleget a Francia Forradalomról, nem tudok Márai Sándort idézni, nem nézem meg a közömbösségi görbém meredekségét amikor kiválasztok fogyasztásra egy jószágot (ja, ez mikroökonómia amúgy, mert ez fontos ám!) és nem emlékszem, hogy mi áll menedzsment tankönyvem 294. oldalán, pedig beseggeltették velem A-tól Z-ig, mert ettől leszek jó menedzser. Mondhatni mindent elfelejtettem. De ember vagyok az embertelen világban, megmosolyogtatom a vendégeket (és azokat, akikkel együtt dolgozom), szívből teszek értük mindent, áldozok rájuk időt a sajátom rovására, vannak olyan készségeim, amikkel ezerszer többre megyek, mintsem hogy hibátlanul tudjak parciálisan deriválni (amúgy ezt kivételesen még tudok is), és már most vannak arra utaló jelek, elismerések, hogy a szakmám lényegét megértettem, így egész jó vagyok/leszek benne. És én nem csak egész jó akarok lenni, a legjobb akarok lenni. Ahhoz viszont ki kell mozdulni Magyarországról. Nincs ebben kérdés és kompromisszum.
4. Mérlegelsz. Folyamatosan.
Tulajdonképpen erre vonatkozik a cím. Eddig stresszes voltam a döntésképtelenségem súlyától, pedig még 7-8 hónapom volt kiválogatni, hogy hova adom be a jelentkezésemet. Már csak szűk 4 hónap van, és inkább izgatott vagyok. Ádám állított le mindig, hogy nyugodjak már le, mert akkor fog jönni a kézenfekvő megoldás. És milyen igaza van. Aki ezt olvassa (köszi, ha eljutottál idáig), neki már nyilván nem titok - legtöbbeteknek nem -, hogy engem a repülés vonz, lassan már 3 éve. Minden negatív, idézem "undorító oldalával" együtt is. Nem tudom megmondani, miért. Magyarázd meg, hogy miért vagy abba szerelmes, akibe, és miért nem másba. Ez kb. ilyen. Elvarázsol, kikapcsol. Kevesen tudják, de az én utazásom, személyes fejlődésem, kutatásaim, és úgy nagyjából minden erre vezethető vissza a végzett tevékenységeimet illetően. Erre jön a sok lenéző reakció, könyvet tudnék írni belőle:
"akkor minek tanultál mesteren", "szerintem te túlképzett vagy ehhez", "oda csak az agyatlanok és a tanulatlanok mennek", "tényleg elmennél ilyen putri helyre?", "nem fognak felvenni", stb. Kollektív módon nem szeretnék reagálni ezekre, mert meguntam magyarázni mi az, ami igen, miközben mindenki a képembe próbálja tolni, hogy az márpedig nem. Sosem értettem az embereket, hogy elhiszik, sőt kőbe vésik a mende-mondákat, de annak, hogy utána járjanak egy-két dolognak, az már derogál. Szóval nem fogok magyarázkodni ezzel kapcsolatban sem.
Ugyanakkor tény, hogy nekem a repülés választása tényleg nagy áldozatokkal járna. Mindent meg lehet oldani, feltéve, hogy akarjuk is megoldani. Nem megyek bele itt a részletekbe, legyen elég annyi, ha azt választom, akár egy kis időre is, akkor az meghatározhatja az életem fennmaradó részét is. Ha nem választom? Akkor valószínű itthon boldogulok Ádám oldalán, ami szintén nagyon boldoggá tenne, de akkor az egyik felem mindig vágyna repülni, s ott lenne a "miért nem mentem" érzése. Üdvözlünk a felnőtt életben - szokták erre mondani.
Ehhez jön a fenti cím, hogy tulajdonképpen hány féle módon nézhetjük az élet történéseit. Mondhatom, hogy akármelyiket választom, mindig boldogtalan leszek, mert a kettő együtt sehogy nem működik. Vagy mondhatom azt, hogy boldog leszek, mert legalább az egyik folyamatosan jelen lenne az életemben, és annak is örülni kell, ami van. 'Bármi lesz, az egyik részem sérül. - Mi lenne, ha úgy néznéd: bármi lesz, az egyik részed boldog lesz?' - gondoltam egyik nap magamban. És azóta vagyok igazán felszabadult. Megértettem, egyik pillanatról a másikra, csak az kellett, hogy kicsit objektíven tekintsek a helyzetre. Mert a saját gondolkodásom rabja voltam, és annyian vannak jelenleg is ennek az egész sz@rmageddonnak a közepén, már bocsánat a kifejezésért, de tényleg.
Úgy éljük a világunkat, hogy a gondolataink bénítanak meg minket, és a legtöbb dolog csak a fejünkben létezik. Túlkomplikáljuk, nem találjuk a kiutat, aztán belefulladunk szépen lassan a magunk által kreált tengerbe. A túlgondolás, meg a saját hülyeségeink tudnak a magunk útjában állni. Nagyon hiszek abban, viszont hajlamos vagyok elfelejteni, hogy gondolatoknak teremtő ereje van. Mármint, agykontroll, minden nap alkalmazom, az életem minden pillanatában, aztán mégis elfelejtkezem róla. Én teremtettem magamnak hónapokra egy olyan szituációt, amiből azt gondoltam, nincs jó megoldás vagy nincs kiút. Elárulhatom, továbbra sem találtam meg az optimális megoldást, de megtaláltam az optimális hozzáállást, gondolkodásmódot, ahogyan ehhez a megoldatlan dologhoz viszonyulok. Minden nézőpont kérdése. Ne legyetek rabjai a saját negatív gondolataitoknak. Tulajdonképpen ez egy lecke, amit ezen keresztül tanultam meg.
És akkor a végén, lényeg a lényeg: úgy hiszem, tudom, hogy mindig oda jutok, ahol kell lennem, ahol nekem dolgom van. Mert "pozitív gondolatok hozzák az általam vágyott jót és előrelépést." Amen.
