Volt már valaha olyan érzésetek, hogy ennyi véletlen nem létezik?
Nekem is.
Amikor a minden és a semmi egyszerre dolgozik ellened és érted, majd a végén, kicsit később összeáll a kép.
Az elmúlt időben különösen nagy szerepet játszott az életemben a sorsszerűség, vagy hívjuk, ahogy akarjuk. Abban hiszek, hogy mindennek oka van és okkal történik.
'16. június közepén a második Montenegrós nyári melóm előtt még rá voltam kattanva az utazási magazinokra. A régi albérletünk falai között, a csomagjaim tetején ülve csak úgy ábrándoztam, miközben a színes oldalakat lapozgattam. Csodás helyek, tenger, minden, aztán fordítok egyet, és egy makulátlanul sminkelt, piros kalapos, fehér sálas lány képe mosolyog vissza rám. Atyaég, egy magyar csajszi, brutál jól néz ki, légiutaskísérő az Emirates-nél. Mi az az Emirates? Hol van? Hogyan lehet oda bejutni, mit kell tennem? Ezer kérdés vetődött fel bennem, és már az ujjamban volt a mozdulat, hogy jelentkezzek a munkára és meghódítsam a világot. Persze, addigra már az alapképzésem fele megvolt, aztán jött a mesterképzés. Minden szabadidőmben elkezdtem kutatni a légitársaságok, - főképp a 3 nagy Közel-Kelet bázisú (Qatar, Etihad, Emirates) - után. Az elmúlt 3 évben a legtöbb megjelent videót, cikket, fórumot elolvastam, rengeteget agyaltam, hogy hol lenne jobb helyem és végül a diplomadolgozatomat is eköré építettem. Eleve vonzott a repülés, kicsiként is sokat jártunk ki a 2-es teraszára bámészkodni, és mindig filozofáltam, hogy vajon hova mehetnek az emberek (mármint mielőtt kijött a Flightradar24 app, haha).
Elképzelhetetlenül vártam arra, hogy elmenjek a mester végefelé megcsináltatni a profi fotóimat a CV-be, teljes sminkben, kosztümben, büszkén álltam a kamera elé és igazán jól éreztem magam. Kiképeztem magam a többkörös interjúkra, váratlan kérdésekre, szituációs játékokra, csoportfeladatokra, etikettre, kulturális nehézségekre, és arra, hogy olyan legyek, amit elvárnak. Ittam mindenki tapasztalatát, beleértve azokat, akiknek sikerült és azokét is, akiknek nem. Vannak, akik 6-7x jelentkeznek ezekhez a cégekhez, és nyolcadjára sikerül. Kb. 1 hónapja jelentkeztem is a világ legjobbjához, a Qatar Airways-hez, illetve az Etihad-hoz, ami szintén élvonalban van, az Emirates nyíltnapra pedig csak be kellett volna mennem egy darab önéletrajzzal, június 6-án...De mint tudjuk, az élet kiszámíthatatlan, és persze, hogy máshogy lett.
Ezidő alatt (3 év) nagyon szenvedtem, de talán ez hozta meg a jót is így mester végére. Én, aki mindig mindent azonnal akar, 3 évet várt valamire. Nagyjából minden héten, beadandók, vizsgákra tanuláskor ott ültem, hogy nem érdekel, én most jelentkezem valahova és elmegyek repülni. Aztán nyilván visszahúzott az, hogy ha sikerül, akkor nem igazán lehet ezt összeegyeztetni a félbehagyott tanulmányokkal, szóval ahelyett, hogy rányomtam volna a Jelentkezés gombra, néztem 1-2 videót az interjúkról és elkönyveltem, hogy mindig lehet tanulni valami újat. Úgy éreztem, hogy ennyi idő alatt jobban ismertem a cégeket, mintha ott dolgoztam volna (persze ez nem igaz, de másoktól is sokat lehet tanulni a légitársaságok szervezeti kultúrájáról, és minden másról). Hihetetlen türelmet, önfegyelmet kaptam ettől az időszaktól. Megértettem mindent, megértettem az üzenetet ebből az egészből.
Aztán jött Amerika, pont egy éve (szivecske helye). Gyakorlatilag belefeledkeztem a munkába és elkerült a repülés. Júliusban viszont más témában történt valami. Egyik este a szakmai híreket olvasgattam és szembejött egy cikk a Párisi Udvarról. Elolvastam, hogy milyen különleges épület (lesz hotelként is) és akkor eldöntöttem, hogy ha felvesznek a nyitócsapatba, akkor maradok Magyarországon egy kicsit. Ez volt az egyetlen hely, ami miatt képes lettem volna maradni, nem is kerestem itthon semmi mást, annyira erre összpontosítottam. Dupla vagy semmi volt. Még anno az alapszakon voltunk szállodalátogatáson, és aki körbevitt minket, ő is nyitócsapatos volt azon a helyen. Áradozott róla, hogy mennyire tök jó így a csapatban lenni, és azóta is úgy számoltam, hogy ha szálloda, akkor nyitócsapat, ennek már jó 3-4 éve. Annyiszor gondoltam rá, hogy konkrétan bevonzottam ezt, ráadásul egy ilyen hellyel, szóval köszi, agykontroll. A tervezett nyitás már novemberben felröppent, és úgy gondoltam, hogy túl jól szurkoltam ennek a lehetőségnek, mert korábban jött, szóval elengedtem. Januárban újra hirdettek állást, aztán most májusban is. Egy évet késett a nyitás, ami nekem kapóra jött. Felbuzdulva azon, hogy nehezebb úgysem lehet, mint bekerülni a világelső légitársasághoz, beadtam a pályázatomat, közben teljesen újraírtam az önéletrajzomat is, mert rá kellett jöjjek, hogy az előző borzasztó volt. Nagyon sokat tanultam a repülés iránti érdeklődésem által arról is, hogy hogyan képviseljük magunkat a munkáltató előtt és arról, hogy mit és hogyan néznek manapság a HR-esek (és először ugye az automatizált rendszerek / ATS - Applicant Tracking Systems).
Sosem vártam ennyit még semmire, mint arra, hogy végre légitársasághoz mehessek, de a vége teljesen más fordulatot vett a dolognak, nyilván. Már 2017-ben is a reptérre jelentkeztem nyári munkára, de nem sikerült. Egy évvel később mellékállásban szerettem volna a suli mellé, és 3 különböző repteres pozícióból végül egy sem sikerült, mert a szövetkezetet közben átszervezték és a lány, aki az én melós ügyeimet képviselte, felmondott, és vele tűnt el az összes adminisztrációm mielőtt még konkrétan történt volna valami. Amit én kerestem, azok a lehetőségek mind eltűntek, miközben azok, amelyek nekem lettek kijelölve, a semmiből megtaláltak, mert meg akartak találni. Egyetemen, Profession-ön, akárhol. Már akkor kezdett gyanús lenni, de most biztos vagyok abban, hogy egyelőre még nem kell elkapkodnom ezt a repülés dolgot. Aztán jött egy hidegzuhany. A Qatar és az Etihad rendszere is bedőlt pár órával azelőtt, hogy kiderült a jó hír. Május 10-én adtam be mindkettőhöz a pályázatomat. Az Etihad error-t ír azóta is, szóval nem fogadták be a jelentkezésem még mindig, mármint fizikailag nem létezik. A Qatar ennél is érdekesebb, ugyanis a legközelebbi felvételi Zágrábban lett volna. A világ összes részén, jelenleg kb. 25 városban toboroznak, és egyes-egyedül a Zagreb-i nyíltnap tűnt el a listából nyom nélkül, így a jelentkezésem is. Soha nem hallottam még ehhez hasonlót. Nem tudok erre értelmes magyarázatot adni. Mielőtt bementem a Párisi Udvar interjúra, azt mondtam magamnak, hogy ha ez az én utam, bármi lesz is, felvesznek. Ha nem, akkor megyek (mennék) repülni és nem fogok megtörni.
Az interjúm életem egyik legrosszabb teljesítménye volt. Őszintén nem tudom, hogy sodort oda az út, ahova, és az egy hét alatt, amíg vártam az ő válaszukra - tekintve, hogy még voltak utánam is próbálkozók -, csak hagytam a dolgokat a maguk útján történni először az életemben, mert bíztam valamiféle vakszerencsében. Long story short, nem is kéne ott lennem, ahol, de oda vitt a sors. Ennek köszönhetően viszont, hogy felvettek, az Emirates-hez már el sem jutottam, mert nem kellett. Ezen kívül nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert az egyetlen helyre, ahova jelentkeztem, felvettek elsőre. Frissdiplomásként úgy hallottam, hogy ez nem gyakori. Sokszor nézelődöm az utcán, figyelek különböző dolgozókat, és látom, ahogyan utcát sepernek, plakátot ragasztanak a déli tűző napon, és akkor szállok igazán magamba és köszönöm meg a sorsnak, hogy legalább ez a lehetőség, és ilyen formában megadatott (félreértés ne essék, marhán tisztelem ezeket az embereket azért, amit minden nap csinálnak!).
Bár fáj a szívem a repülésért, de ennyi minden történés láncolata nem lehet összefüggéstelen. El fog jönni az én időm ebben is, mert tudom. De most még tapasztalnom kell dolgokat, átélni szituációkat. Annyira hiszek ebben, mint soha semmi másban. És ez tulajdonképpen egyféle hit önmagamban is.
Ezért teszem ide a képet, ezzel az idézettel. Azóta, amióta megláttam a Párisi Udvar hirdetését 18 nyarán, majdnem minden nap elképzeltem magamat abban a csoda épületben a recepción. És most ott leszek, tényleg ott leszek. Nem tudom hogyan, mi módon, de sikerült, és legalább olyan büszke vagyok magamra, mintha épp repülni mennék.
"Ismételd a következő mondatot magadnak 20x egy nap, szó szerint, és az életed megváltozik: Bármit, amit elképzelek/elgondolok, azt meg tudom csinálni, feltéve, hogy hajlandó vagyok érte meghozni a kellő áldozatot."
