Sikeresen lezártam az első félévemet az egyetemen. Számomra ez elég sokat jelent, főleg azért, mert magammal szemben mindig is kishitű és kritikus voltam - annak ellenére, hogy a sulival sosem voltak komolyabb problémáim.(kopp 3x)
A tantárgyfelvétellel mindig is voltak gondok, hát most én is belekóstolhattam bőven.

Mindeközben igen sűrű lett az életem, hiszen 2 hétig fenn voltam Pesten. Találkozgattunk a párommal, otthon lehettem a szüleimmel is (♥), mindemellett olyan barátnők sodródtak hozzám, akikkel már régóta nem beszéltem.
Azt mondják, nincsenek véletlenek...
A számomra legkedvesebb barátnőm kimegy Németországba dolgozni 10 hónapra. Nem állítanám pontosan, hogy nem rázott meg a dolog, jóllehet már fel voltam készülve. Mégis csapásként ért. Mindezek ellenére úgy érzem, ennek valahogy mégis így kell lennie, akár tetszik nekem, akár nem, Ő pedig csak jól járhat ezzel a külföldi lehetőséggel.
Volt búcsúbuli is meg minden, nagyon jól éreztük magunkat és rádöbbentem egyúttal arra is, hogy erősen illik rám az antiszociális (?) jelző. Jó volt kicsit pörögni, jártam a várost, találkozgattam emberekkel szinte minden nap, mentünk ide-oda, nevettünk, koktélozgattunk, teáztunk, jól éreztük magunkat.

Ezeken kívül folyamatosan jöttek a chaten a levelek, sokan írtak, sok emberrel beszélgettem egyszerre, egy szóval: remek volt.
Elintéztem tavaszra és nyárra is a szállásfoglalásokat, amiket a hagyományok szerint már 4.éve én csinálok, tekintettel arra, hogy a szűk családból csak én beszélek idegen nyelveket. Mindez remek alkalmat nyújt egyébként arra is, hogy gyakoroljam az angolt (nem mintha nagyon kéne, de végül is ebből fogok megélni, meghát hülyébbé még nem tett senkit a gyakorlás).

A szomorú igazság az, hogy azokon a napokon, mikor vissza kell jönnöm Veszprémbe - ami a mai napon történt meg esetemben (10-én kezdődik a hajtás pajtás) - szokásom vala depresszióhangulatba süllyedni. Az első pár hónap nagyon nehéz volt, főleg, hogy nagyon család-centrikus vagyok és nem terveztem elköltözni 5 éven belül. Lényeg a lényeg, hetente jártunk oda-vissza, így én hetente sírtam amiatt az űr és hiány miatt, amit éreztem annak következtében, hogy el kellett jönnöm otthonról. Na igen, a sírás elmúlt, de a nyomi hangulat megmaradt. Nem mondom, valamilyen szinten belerázódtam és élvezem is, de nagyon nehezen szoktam meg magát a szituációt.
Tanulság: az élet azért hozta nekem ezt a kihívást, hogy megtanuljam kezelni a harcokat, nehézségeket és belekóstoljak az igazi önállóságba. A Jóisten mindig tudja mit csinál. És az élet is.