Egy egyetemista mindennapjai - Igényes formába öntve.

E g y k á v é m e l l e t t - Over a cup of coffee

E g y k á v é m e l l e t t - Over a cup of coffee


Minden mögött

2017. május 17. - kitt.

Vannak olyan szerencsés (?) emberek, akiknek a siker és az ezzel járó dolgok csak úgy az ölükbe hullanak. Vannak, akik a sikert meg tudják venni, pénzért, szolgáltatásért, bármiért cserébe. Igen, az első kettőbe személy szerint nem tartozom bele. Nem bánom. 
Jön a nyár, és akarva-akaratlanul is eszembe jut, hogy az elmúlt 2 év nyarait hol töltöttem, ezzel együtt eszembe jut az is, hogy honnan indultam 3 és fél évvel ezelőtt, mert lassan államvizsga van. Frissen érettségizve mit sem tudtam a dolgokról. Bekerültem az egyetemre, és elhitettem magammal, hogy azért, mert 2-es voltam analízisből és 3-as makroökonómiából, nem értek semmihez és nem vagyok alkalmas a pályára, amit választottam. Azt javaslom, hogy ezt senki ne kövesse el, higgyetek magatokban és fejlődjetek, mert mindig van hova! A fejlődés része volt a montenegrói utam is, ahová idén nem térek vissza...egyelőre.
2 szezont töltöttem ott. Igen, nagyon nehéz volt távol lenni a családtól, 3 hónapra, ráadásul 2x 3 hónapra. De közben olyan dolgokat csináltam, amiket normál esetben valószínűleg soha. Amikor beléptem a recis pult mögé, mintha nem magamat láttam volna. Mint mindig, kihívást kerestem, és azt mondtam: Mit veszíthetsz? Semmit. Legfeljebb egy jó lecke lesz, amit nem követsz el újra, hibaként. Amit szintén szeretnék kiemelni, hogy a közösségi médiában (pl. FB, Instagram) a dolgoknak általában csak a szép, irigylésre méltó oldalát látjuk, amit itt leírok, azt nehezen tudják az emberek elképzelni a képek mögött. Az egész social media dolog egy baromi nagy torz tükör, arról, hogy milyen is lenne, ha az életben nem lenne nehézség.
2015-ben 2 és fél hónapig voltam egy déli fekvésű, klíma és hűtő nélküli, 40 fok átlaghőmérsékletű szobában, ami a műtött szívemet eléggé megviselte. Nem tudtam rendesen étkezni és enni, kimerültségben szenvedtem, mert az utolsó vizsgáim terhét még a vállamon cipelve érkeztem az országba, és végül orvosi segítségre volt szükségem odakint, ez nem titok. 2016-ban kicsivel magabiztosabban tértem vissza Montenegróba, kellett még a fejlődés, a nyomás és a komfortzónán kívüli élet, amott a pult túlsó oldalán :)). Egy hatalmas káosz volt emberhiánnyal, a belemet is kidolgoztam, teljes műszakokkal, túlórával, teljes felelősségkörrel (nem mint gyakornok), új személyzet betanításával, szabadnapok nélkül, alvászavarral megkoronázva. A bőröndömből éltem napról napra, és 2,5 hónap alatt 6x költöztem. 
DE... Soha-soha nem fogom elfelejteni azokat az ebereket, akikkel találkoztam, akiknek segítettem bármiben, és a mosolyokat az arcukon, amikor valami nem volt rendben, de megoldottuk. Nem lehetek elég hálás a lehetőségért és a tapasztalatért, amit a 2 szezon alatt kaptam, mert erősebben tértem haza. Amikor egy ilyen szituációban vagy, távol az otthontól, hosszabb időre, megtanulod értékelni a legkisebb dolgokat is. Amikor egy ilyen szituációban vagy, igen, gyakran érzed magad borzasztóan ( � ), de ilyen az élet, és a nehézségektől leszel még erősebb, megtörhetetlen. Amikor egy ilyen szituációban vagy, igen, azt kívánod, minden áldott nap, hogy légy bárhol, csak ne ott, és gyakran gyűlölöd az egészet. A furcsaság az egészben, hogy valahogy, észrevétlenül egy kicsit a részed lesz az akkori jelen, nem csak a Tied, hanem az életed egy kis darabkája is, és egy emlék, ami egy életre szól. Lehet nem szeretni, lehet tiltakozni ellene, de akkor is így van. 
A helyzet az, hogy jön a nyár, készülnék csomagolni a szokásos montenegrói útra, de idén nincs ilyen. 3. éve lesz, hogy nem volt nyaram, mert végig dolgoztam. És basszus, akármennyire is próbálnám tagadni, ki kell mondjam...Hiányozni fog minden egyes perc, a montenegrói levegő, az, hogy ott máshogy fúj a szél, a környezet, a tenger illata, az őrült vendégek, a hangos éjszakai zene, az egyenruhában/sminkben beesés az ágyba műszakok után, a munka, bármely napszakban, a nutellás-plazmás óriáspalacsinta este 11-kor, a helyi ételek és utcák, a recepció jellegzetes illata (meg a szoba borzalmas szaga), a séták reggel a pékségbe, és este naplementekor, a barna, napbarnított bőröm, az emberekkel való foglalkozás és az érzés, hogy kicsit más világban élhettem, és a nagy világ-torta egy szeletét kóstolgathattam.
Higgyétek el, bármit is kell elviselnetek a siker érdekében, ha nem adjátok fel, akkor a kitartás, sőt, még a kudarc is a javatokra válik!

(Képek: DBV látogatás, Ajándékok a vendégektől, Hivatalos fotó a recepcióról, Blankával kiegészülve:))
img_3654.JPG
img_3694.JPG
img_3508.JPG
 

Uralod, ha elengeded. Eléred, ha nem kergeted.

VISSZANÉZTEM a legutóbbi posztom dátumát: 3.hó azaz március, ha nem tévedek. 
Próbáltam egészen idáig írni Nektek, magamnak, meg persze csak úgy szórakozásból is, de nem ment. Mindössze rövidke zsebkendő-foszlányokat sikerült összegyűjtenem, tanulságos záróakkordokkal, de ezek nem hatásosak.
Panorama_of_Sydney_Skyline_I_by_IAMSORRY87.jpg

AZÓTA, tehát fél év alatt sok minden megváltozott. Nyáron tapasztalgattam az élet ízeit állásinterjúk formájában, rájöttem, hogy minimális összegekért is mennyire sokat kell dolgozni. Emellett elhatároztam, hogy többet szeretnék letenni az asztalra, mint holmi közgazdász diploma, szóval megcsinálom az emelt törit és szerzek többletpontokat a felvételihez (többletpont alatt NE értsd: gyerekvállalás, értsd: nyelvvizsga) és akkor irány a ... valamelyik egyetem, remélhetőleg Pázmány jogon az igazságügyi. Valószínűleg nagy nyári pangásaim közepette ez volt az egyik legmeggondolatlanabb ötletem, de már félig belevágtam egy felsőfokú angol nyelvvizsga keretében. (Naná, én hülye, mazochista ismét a Rigó utcás ELTE-s nyelvvizsgára mentem, mert kell nekem a kihívás, meg amúgy is, ha már vizsga, akkor küzdjünk érte és szívassuk magunkat szándékosan...)
De a lényeg: amit eltervezünk, az legyen is hiteles és vigyük is véghez, na.

VÉGHEZ is vittem nyáron a 100happydays challenge-et, (100boldognap kihívás - de furán hangzik így) ami lényegében először végső elkeseredésemben egy kínálkozó kiutat jelentett nekem a körülményekről való gondolat-elterelésre, de kb. a 10. napnál rájöttem, hogy komolyan, tényleg van minden napban valami csodálatos, csak meg kell találni. Ennek köszönhetően beállt nálam egy pozitív változás, ami arra késztet, hogy a hülyékre pazarolt idő helyett arra fordítsam azt az energiát, hogy megkeresem a jó dolgokat a napomban. 
panorama-sfakia-oct2011b.jpg

A NYÁR első része borzalmasan, az augusztus frenetikusan telt. Egyrészt, mert kiélhettem szervezői-angolul beszélő-hú de jó turizmusosnak lenni- szadista hajlamaimat egy hét horvátországi kempingezés során, ami baromi nagy buli, másrészt, mert alapból jó hangulatban telt és ténylegesen nyugalom honolt mindenhol, minden téren. 
AMI még újdonság lehet, hogy elkezdtem a jogsit. Az hagyján... De, Úristen, lassan befejezem! Ez azért tölt el rettegéssel, mert félek magamtól miközben vezetek. Jó lenne kitalálni hozzám valami telefonos alkalmazást, hogy hol /nem/ vagyok. (Már majdnem elütöttem egy galambot is - ezek a veszprémi galambok öngyilkos jellegűek, amúgy.) Vezetés témakörben még annyit, elő-vagy utószónak, aminek akarjátok, hogy ugyanaz a helyzet, mint Kormos Anett humorista édesanyjánál: én is arra fordítom a kormányt amerre nézek, tehát ha látok jobbra valamit, az előbb-utóbb szemben is lesz, nyugi. 
EBBŐL nyilván az a következtetés, hogy ez egy marha nagy káosz és én sem tudom pontosan, mit akarok kezdeni magammal, csak csináljak már valami többet, mint hogy létezem és vegetálok a Pannon Egyetemen. Na, ez lényegében lefedi a lényeget. Egyébként pedig a szállodát szeretném mixelni a jogi ismeretekkel, szóval, szállodában dolgozó jogi szakember-féle lennék, ha leszek. (Így nyugodtan jöhetek majd a kötekedő vendégeknek a fenyegetés fogalmával a BTK-ból, végső soron én is fenyegethetem(!) őket azzal, hogy ha tovább kötekednek a recepción, rájuk hívom a fél TEK-et. Így aztán majd nagyon fog mindenki szeretni és zseniális főnök válik belőlem.)

Szumma X: Ne üljünk meg négy lovat egy popóval, de én azért megpróbálom. 

La nuit inoubliable: A felejthetetlen éj♥

Zárásképp eljött tehát az utazás csúcspontja és a befejező rész a trilógiában: Eltölthettünk egy éjszakát Párizs belvárosában (illetve másnap körülnézhettünk az Eiffel-toronyból)!
Mindez magában tudom, nem nagy cucc, minden utazási iroda ilyet szervez, DE EZ MÁS volt, mint a megszokott.
Este 8-kor indultunk a hotelből, utunk egyenesen a Montmarte-ra vezetett. Út közben volt szerencsénk elmenni a Moulin Rouge előtt, ahova kb. fél km-es sor állt. 
Ahogy odaértünk, tudtam, hogy tetszeni fog. Az egész negyed egy dombtetőn fekszik, ahonnan a tájat szemlélve egész Párizs tárul a szemünk elé. Már szürkület volt, így felfelé menet már a félig kivilágított várost láthattuk. Jártunk a Sacré Coeur-ben is. Aztán szabadidőt kaptunk. A Montmatre butiksoraiban/rengetegében szó szerint elkalandoztunk, a tömeg elnyelt minket és sodródtunk az árral, közben kiélvezve a francia muzsikát, ami mindenhonnan szólt, és élvezve ugyanúgy az atmoszférát és a varázslatos hangulatot, amely leírva valószínűleg vissza nem adható. Boltról boltra jártunk, beszereztünk egy-két apróságot emlékbe. A gyönyörű vintage butikok voltak a kedvenceim, ahol olyan dolgokat lehetett kapni, melyek visszavittek az 1930-as évek Párizsába, s emellett régi pergamen illat áradt az efféle helyekről.
Ezek után visszafelé indultunk, kanyarogtunk a sötét utcákon, végighaladtunk a Szajna mentén és egyben tartottunk vissza a hotelünk felé is. Csalódott voltam, hogy többet meg sem állunk... 


...Aztán egyszer csak a kihunyt a neonzöld világítás, a buszban teljesen elsötétedett minden és ahogy közeledtünk a kivilágított Eiffel-toronyhoz, megszólalt EDITH PIAF: La vie en rose című ZENÉJE! (https://www.youtube.com/watch?v=0feNVUwQA8U Megállt számomra az idő. Úgy éreztem magam, mint egy kisasszony, aki akkor lépett ki egy francia filmből. Libabőrös lettem, a torkom gombócba szorult, a szemembe könnyek szöktek. Fantasztikus volt. Megható, amikor egy álom válik valóra, főképp, hogy ÍGY VÁLT VALÓRA. Suhant a buszunk a Szajna-parton, gyönyörű volt minden. Minden megszépült. Nem tudom, ki találta ezt ki, de ennél jobb nem is lehetett volna...

...DE lett jobb. Egyszer csak a busz elkanyarodott és egy emelkedőhöz értünk. Amikor felértünk, tudtam, hogy ez az a hely, ahol a legtöbb Eiffel-tornyos kép készül, Trocadero. Hiszen ez az a hely, amit csak a Szajna választ el a gyönyörű Öreg Hölgytől! Felértünk, kiszálltunk és AMI OTT FOGADOTT, ARRA NEM VOLTAM FELKÉSZÜLVE. Teljes valójában, pontosan szemben ott állt a hatalmas, kivilágított Eiffel-torony. S abban a pillanatban, ahogy megálltunk előtte, pontban 23:00-KOR, elkezdte a fényjátékot, pompázott, akárcsak milliónyi apró csillag fenn az égben. Én pedig csak álltam és néztem ezt a varázst, közben kissé idétlenül kommentálva a videót, amit készítettem. Értelmes szavak nem jöttek ki belőlem, amit pedig mondtam, alig hallható, hiszen a megilletődöttségtől a hangom el-elcsuklott. 
Aznap este úgy tértem aludni, hogy folyamatosan ezen jártak a gondolataim, s bevallom, most, 2014. február 27-én is torokszorító érzéssel, s meleg szívvel írok ezekről a csodálatos pillanatokról, már amennyit látok épp a képernyőből. Egész életemben emlékezni fogok erre az éjszakára/utazásra és a sok köszönet sem maradhat el:

- Elsősorban a családomnak, hogy ilyen rendkívüli érettségi-ajándékkal leptek meg és lehetővé tették az utazást,

- Másodrészben a Páromnak, akivel együtt élhettük át az egész varázslatot,
- Az utazási irodának, amely ilyen különleges éjszakával ajándékozott meg
- És végül Nektek, az Olvasóimnak! Köszönöm, hogy ilyen nagy lelkesedéssel és szeretettel fogadjátok az összes írásomat, nagyon sokat jelent, hogy biztattok!




süti beállítások módosítása