Na Kedveseim, újra jelentkezem/ünk. Arra készüljetek fel, hogy ez egy nagyobb lélegzetvételű poszt lesz, de tudom, akit érdekel, az úgyis velünk marad és elolvassa. Ma van a 13. napunk az USA-ban. Most lett annyi motivációm, hogy idebrekegjek valamit a kicsit sem kihalt blog oldalamra, amire igen ráférne az újjáélesztés. Ha valaki megkérdezi, hogy összességében élvezem-e az ittlétet, a válaszom: IGEN. Ha valaki azt kérdezné, hogy nehéz-e itt kint, azt felelném: IGEN.

Itt vagyunk Amerika közepén, 2500-4500 méteres hegyekkel körülvéve, ami valami varázslatos hangulatú. Mindig szerettem volna a hegyekben lévő luxusszállodák egyikében kipróbálni magam, és azt kell mondjam, nem csalódtam, mert az érzés tényleg teljesen olyan. Olyan… Alpesi, tudjátok. Ma például, ahogy sétáltam be a folyosón munkába, bajor harmonika szólt, és nagyon elragadó volt. 
Ha közelebbről megvizsgáljuk a helyzetet, akkor amúgy sajnos tele van bibivel a dolog, és ezeket nagyon nehéz úgy összerakni, hogy a munkában én is és Ádám is a teljesítőképességünk maximumán tudjunk pörögni.

1. Magamat már egytized részt veszpréminek valló ember lévén megszoktam, hogy 30 perc alatt bárhova eljutok gyalog, és ezt értsük úgy, hogy a város elejétől a város végéig. Ez itt nagyon felejtős. Itt 30 perc alatt eljutok a legközelebbi buszmegállóig, esetleg egy élelmiszerboltig, tehát lássuk be, amikor azt mondják, hogy itt minden iszonyat távolságokra van, és mindenki kocsival közlekedik, az nem véletlen egybeesés. Legelső esténken esett meg, hogy S.O.S. kaját és tisztítószert óhajtottunk vadászni, persze mikor máskor, mint 10 órakor. 26 óra ébrenlét után, sötétben, idegen helyen, ott, ahol még a sarki közértbe is kocsival járnak, igen megrendítő élmény volt kisétálni a Spar méretű üzletbe (aka City Market). 2 percenként néztem hátra, és könyörögtem, hogy ne jöjjön senki leütni egy kisbaltával, mert fél órával az érkezésünk után nyilván se gázspray, se kés nem volt nálunk, meg már amúgy is alig láttunk ki a fejünkből, én csak foltokban. Olyan volt, mint egy zombiapokalipszis. Zárójelben megjegyzem: mindketten hozzászoktunk relatíve rövid idő alatt, hogy itt ez van, nappal sem látni gyalogost, így legalább messziről kirí a nem létező tömegből, hogy megjöttek a magyarok.
   
   
2. A közlekedés valami elképesztően borzalmasan katasztrófa. Ha eddig szidtátok a BKV-t, ÉNYKK-t, esetleg Volán-t, hát itt megtanulnátok értékelni, az Hétszentség. Nekem még csak-csak oké a dolog, mert 80 perccel indulok korábban, aztán 20 percet téblábolok a városban meló előtt, hazafelé meg rohanok, mint egy őrült, mert a 19 órakor véget érő műszakomhoz 19.05-kor van egy busz, ha azt bukom, akkor mehet a taxi/Uber/buszmegállóban csövezés. Ebből az utóbbi kettő már megtörtént, és ez még csak a rohadt ÖTÖDIK napom a munkában. Tekintve, hogy havonta 75 dollárt (cca. 20.000 FT) vonnak a fizetésmből havibérletre, igen fájó pont számomra, hogy hívhatok plusz 20 dolcsiért Uber-t. Köszönöm. Ádám közlekedése rosszabb, de erre most nem térek ki, mert csak felhúzom magamat, őt is, meg mindenkit, de ha valakit meg tudnék gyilkolni amiatt, hogy az Isten háta mögé kell felmásznia egy hegyre, és éjszaka végez, és nincs buszjárata, és nem vihet sötétedés után kerékpárt a tömegközlekedésen, és amúgy is, sz_r az egész, akkor azt gondolom, mindenki tudhatja, hogy mennyire rohadtul haragszunk emiatt. Emellé ugye zárni kell az ajtókat is, kb. mindig, amit a lakótársunk valahogy elhanyagol, mert egy fekete medve simán benézhet egy kis kajáért, plusz feltúrja a szemetet is. Ja, amúgy emberre nem veszélyes. Amúgy.
   
   

3. A melót mindketten szeretjük, habár gyökér kollégák mindenhol vannak. Amellett, hogy mindkettőnket agyon dicsérnek, mindkettőnknél megvannak a buktatók is. Mindketten elég durva fizikai munkát végzünk, erre adok példákat is: Ádám ugye teker/gyalogol 35-35 percet munkába, oda-vissza, 8 órát melózik talpon, törölget, felszolgál, vizet önt, feltölti a készleteket, és segít, ahol tud. Amikor azt mondom, hogy napi 20 kilométer van a lábában, akkor nem viccelek. Nyilván a sajátomról többet tudok mondani, de: én is 8 órázom, ebből összesen 30 percet ülhetek le, 80 perccel előbb indulok, hogy beérjek (lsd. feljebb), néha éjszakába nyúlóan hosszú, amíg hazajövök (köszi ECO-bus), magyarul mindkettőnk napjai a munkából állnak – no surprise – és mindkettőnknek jóval több idő a bejutás is, mint 15 perc (krhmm…ugye). Ha össze kellene számolnom, azt mondanám, felébredéstől hazaérkezésig olyan 15 óra telik el, és akkor még nem csináltam semmit, csak munkába készültem, reggeliztem - hogy ne essek össze a 20 kilós dobozok pakolása közben -, elindultam és elcsíptem a buszt, dolgoztam, és emelkedőnek felfelé is futottam, hogy elérjem a buszomat visszafelé, majd vízszintesbe kerülve 11 órakor már könyörgöm egy kis alvásért, hogy másnap se essek össze. Szóval mit csinálok: napi 20-25 ezer lépést, azaz nagyjából 15 kilométert teszek meg a nem kicsi Wellnessben, ahol egy egyoldalas listát kell 30 perc alatt kivégeznem, és újra és újra. A lista a Leading Hotels of the World sztenderdjeit tartalmazza, olyan részletességig, hogy a samponok és tusfürdők fejeinek hogyan kell állniuk a zuhanyban, de ez csak egy példa. Oshaburi törölközőket hajtogatok és cserélek, erre is vannak előírások (piramis alakban felrakott törcsik), szekrényeket ürítek és töltök köntösökkel, felszolgálok, rendet tartok, rendeléseket veszek fel a Spa Café-ban, rendben tartom a konditermet – igen, az 55 kilós súlyokat is nekem kell egyenesbe hozni -, az egész spa területét, beleértve a külső és belső medencéket ellenőrzöm, rendben tartom a napágyakat, összeszedem a törölközőket, én kezelem az Oxigén Bar-t, magazinokat válogatok, ételeket rendelek, felügyelem a rendet. Ez ugye az előző recepciós munkámhoz képest fizikailag sokkal megterhelőbb, főleg a kisgyerekek miatt, akik nem fogják fel, hogy ez egy relaxációs hely, és ne sikítozz, ne ugráljál a másik nyakára, ne ordíts, stb., ezt 626836284x elismételve egy nap. Van kontaktom a vendégekkel is, azt a részét nagyon szeretem, mert imádom őket, nagyon tündériek, igazi 5 csillagos hely az egész, beleértve a csapatot is, akikkel dolgozom.
   
   
4. Amit kiemelnék még, és ami nagyon új nekünk, az a lakótárs megléte, és a szállásunk. Hasonlítva a többiek apartmanjához, mi konkrétan egy palotában lakunk, de a szó szoros értelmében. Még kandalló is van, ami azért mond valamit. Ezeken az amerikai papírházakon átfúj a szél is, szóval sokat nem törődünk vele, hogy mindent hallunk, jóformán látunk is, de van egy-két dolog, ami nagyon furcsa. Szobaszomszédunk (legyen A, mert B-vel kezdődik a neve - logikus) érett camembert, plusz valamilyen azonosíthatatlan hegyi kecske sajtja az érkezésünk óta a konyhapulton érlelődik. Mondanom sem kell, olyan bukéja van, hogy a vágott virág, amit mellétett asztaldísznek, 2 nap után kirohadt a helyéről. Hát na. Én is nagy sajt-buzi vagyok, Ádám a másik fele, de ha odamegyünk, mindketten sírunk attól a szagtól, és nem értjük, hogy miért kell erőltetni ezt a dolgot. A faszikám amúgy az egyik étterem menedzsere (merthogy négy, azaz négy éttermünk van) ott, ahol dolgozom, és nem értjük a logikát amögött, hogy nem takarít, de a teraszra kivágja a gyönyörű friss petúniákat. Szóval igényes, de közben nem. Tanulmányaink derekáról, a Fenntarthatóság című tárgy utószelétől vezérelve megérkezni egy amerikai háztartásba maga a pokol. Ez az ember a TV-t és az összes lámpát, folyamatosan felkapcsolva hagyja, ez a szó szoros értelmében így van, és nagyon zavaró. Gondoltuk tanítunk neki jó magyar kultúrát, ahol drága az áram, folyamatosan lekapcsoltunk utána mindent, s örömmel konstatáltuk, hogy az ipse fejlődőképes, mert most már ő is mindig mindent lekapcsol maga után többnyire. Magyarország-Amerika: 1-0.

Most nagy hirtelen nem jut eszembe más, ha Ádám fejéből kipattan valami, az is lehet, hogy ő fog írni. Még nem tudok konklúziót levonni, én kimerültnek érzem magam, fájnak a végtagjaim, a lábaim/kezem tele foltokkal, sebekkel és véraláfutásokkal, Ádám is hulla fáradt, talán sosem láttam ennyire megtörten emberinek(?), szóval próbáljuk a szépet látni, csak a körülmények nehezítenek. Mert nem fogok senkinek hazudni, nehéz. Addig is, amíg újra jelentkezünk: vigyázzatok magatokra, és ölelés mindenkinek, aki végigolvasta ezt a borzasztó hosszú írást.
PS.: bocsánat a kicsit alpári modorért, de ennyihez volt energiám.