Valahogy az volt az érzésem, hogy régen írtam. 
És tényleg. 
Nagyon elfoglalt voltam az utóbbi hetekben/hónapokban, halmokban állt a ZH, beadandó, stb. kupac az asztalomon. Minden anyag feldolgozásra várt.
Most jönnek a vizsgák, de gondoltam két szusszanatnyi idő közé befér egy új poszt. 

Legutóbb a hitelességről csepegtettem pár szót és roppantul kitartottam amellett, hogy ha belevágunk valamibe, akkor fejezzük is be, aztán jött ez a jogi-igazságügyi dolog, amiről annyira szentül meg voltam győződve, hogy nekem pont 120km-rel arrébb, levelezőn, szakdolgozatírás évében kell azt elkezdeni. Jó pap holtig tanul, tartja a mondás, de azért néha biztos ő is tart pisiszünetet. Megdöntve a saját állításomat, így felállítottam egy paradoxont, mert mégsem kezdek el második szakra járni az alap mellett, helyette lehetségesebb az, hogy "kiruccanok" Erasmus programmal valahova, lehetőleg Francia- avagy Svédország környékére és feltornázom az átlagomat 4,9 környékére. Na, ennyit rólam meg a nagy terveimről, amik kb. 2 óránként változnak...Holnap még úgy is megírom, hogy meggondoltam magam és inkább a Hindusztáni-félszigeten leszek tevehajcsár, másodállásban.
Ami változott, ezen kívül, az az egyetem, meg úgy az egész. Beindult, még jobban, mint eddig. Nem baj, csak úgy megjegyeztem magamnak, hogy milyen szenzációs oktatáspolitika áll amögött, hogy az embereket igazán a 3. félévben kezdik kiszűrni, meggyömöszölni, miután kiperkálták a 2x 150.000 Ft-ot, ezek szerint a semmire, mert úgy repülnek sorban az egyetemről, hogy még a Göncölszekér alváz-számát is le tudják olvasni... Na, egy szó, mint száz, zseniális logikát véltem felfedezni ebben az egészben.
Aztán...megszereztem a jogsit, de továbbra is azt állítom, hogy ez nem egyenlő azzal, hogy tudok vezetni. Ezt senki nem hitte el nekem egészen addig, míg a Baracskai-dombon felfele menet a régi 7-es úton, koromsötétben, kivilágítatlanul egy félrészeg biciklis be nem csámpázott a kocsi elé/alá és kishíján szörnyet nem halt a 90-es tempómtól. Ezek után természetesen felnyomott idegállapotban semmi nem sikerült vezetés terén, a kocsi még az 1-est sem úgy vette be, ahogy kellett volna, ennek következtében egy mögöttem álló fazon azt hitte, hogy villogni akarok a motortúráztatással, mert nyilván egy fél autóseggnyi nagy kék-fehér TÉ betű nem elég segítség levonni a konzekvenciát, hogy én mazsola (szó szerint ijedt szőlőszem - akkor) vagyok. Hogy érezzem a törődést, az idegtől megviselve kipattantam a kocsiból, majd szintén az idegtől elbőgtem magam, mint egy ovis, aki rájön, hogy nincs is télapó (gondoltam vigyünk bele aktualitást, jön a Karácsony), mert este vezetni szarvas - javítva: kivilágítatlan biciklisek - veszélyben nem túl felemelő egy frissjogsisnak. Ez a trauma azóta annyira belém tette az ideget, hogy 4 autónyi üres helyre is csak és kizárólag a felezővonalra vagyok képes beparkolni minden szándékosság nélkül.
Hát, ilyen az én formám :)
UI.: csókolom az összes JÓ női sofőrt, respect nektek. 

VISSZANÉZTEM a legutóbbi posztom dátumát: 3.hó azaz március, ha nem tévedek. 
Próbáltam egészen idáig írni Nektek, magamnak, meg persze csak úgy szórakozásból is, de nem ment. Mindössze rövidke zsebkendő-foszlányokat sikerült összegyűjtenem, tanulságos záróakkordokkal, de ezek nem hatásosak.

AZÓTA, tehát fél év alatt sok minden megváltozott. Nyáron tapasztalgattam az élet ízeit állásinterjúk formájában, rájöttem, hogy minimális összegekért is mennyire sokat kell dolgozni. Emellett elhatároztam, hogy többet szeretnék letenni az asztalra, mint holmi közgazdász diploma, szóval megcsinálom az emelt törit és szerzek többletpontokat a felvételihez (többletpont alatt NE értsd: gyerekvállalás, értsd: nyelvvizsga) és akkor irány a ... valamelyik egyetem, remélhetőleg Pázmány jogon az igazságügyi. Valószínűleg nagy nyári pangásaim közepette ez volt az egyik legmeggondolatlanabb ötletem, de már félig belevágtam egy felsőfokú angol nyelvvizsga keretében. (Naná, én hülye, mazochista ismét a Rigó utcás ELTE-s nyelvvizsgára mentem, mert kell nekem a kihívás, meg amúgy is, ha már vizsga, akkor küzdjünk érte és szívassuk magunkat szándékosan...)
De a lényeg: amit eltervezünk, az legyen is hiteles és vigyük is véghez, na.
VÉGHEZ is vittem nyáron a 100happydays challenge-et, (100boldognap kihívás - de furán hangzik így) ami lényegében először végső elkeseredésemben egy kínálkozó kiutat jelentett nekem a körülményekről való gondolat-elterelésre, de kb. a 10. napnál rájöttem, hogy komolyan, tényleg van minden napban valami csodálatos, csak meg kell találni. Ennek köszönhetően beállt nálam egy pozitív változás, ami arra késztet, hogy a hülyékre pazarolt idő helyett arra fordítsam azt az energiát, hogy megkeresem a jó dolgokat a napomban. 

A NYÁR első része borzalmasan, az augusztus frenetikusan telt. Egyrészt, mert kiélhettem szervezői-angolul beszélő-hú de jó turizmusosnak lenni- szadista hajlamaimat egy hét horvátországi kempingezés során, ami baromi nagy buli, másrészt, mert alapból jó hangulatban telt és ténylegesen nyugalom honolt mindenhol, minden téren. 
AMI még újdonság lehet, hogy elkezdtem a jogsit. Az hagyján... De, Úristen, lassan befejezem! Ez azért tölt el rettegéssel, mert félek magamtól miközben vezetek. Jó lenne kitalálni hozzám valami telefonos alkalmazást, hogy hol /nem/ vagyok. (Már majdnem elütöttem egy galambot is - ezek a veszprémi galambok öngyilkos jellegűek, amúgy.) Vezetés témakörben még annyit, elő-vagy utószónak, aminek akarjátok, hogy ugyanaz a helyzet, mint Kormos Anett humorista édesanyjánál: én is arra fordítom a kormányt amerre nézek, tehát ha látok jobbra valamit, az előbb-utóbb szemben is lesz, nyugi. 
EBBŐL nyilván az a következtetés, hogy ez egy marha nagy káosz és én sem tudom pontosan, mit akarok kezdeni magammal, csak csináljak már valami többet, mint hogy létezem és vegetálok a Pannon Egyetemen. Na, ez lényegében lefedi a lényeget. Egyébként pedig a szállodát szeretném mixelni a jogi ismeretekkel, szóval, szállodában dolgozó jogi szakember-féle lennék, ha leszek. (Így nyugodtan jöhetek majd a kötekedő vendégeknek a fenyegetés fogalmával a BTK-ból, végső soron én is fenyegethetem(!) őket azzal, hogy ha tovább kötekednek a recepción, rájuk hívom a fél TEK-et. Így aztán majd nagyon fog mindenki szeretni és zseniális főnök válik belőlem.)

Szumma X: Ne üljünk meg négy lovat egy popóval, de én azért megpróbálom. 

Zárásképp eljött tehát az utazás csúcspontja és a befejező rész a trilógiában: Eltölthettünk egy éjszakát Párizs belvárosában (illetve másnap körülnézhettünk az Eiffel-toronyból)!
Mindez magában tudom, nem nagy cucc, minden utazási iroda ilyet szervez, DE EZ MÁS volt, mint a megszokott.
Este 8-kor indultunk a hotelből, utunk egyenesen a Montmarte-ra vezetett. Út közben volt szerencsénk elmenni a Moulin Rouge előtt, ahova kb. fél km-es sor állt. 
Ahogy odaértünk, tudtam, hogy tetszeni fog. Az egész negyed egy dombtetőn fekszik, ahonnan a tájat szemlélve egész Párizs tárul a szemünk elé. Már szürkület volt, így felfelé menet már a félig kivilágított várost láthattuk. Jártunk a Sacré Coeur-ben is. Aztán szabadidőt kaptunk. A Montmatre butiksoraiban/rengetegében szó szerint elkalandoztunk, a tömeg elnyelt minket és sodródtunk az árral, közben kiélvezve a francia muzsikát, ami mindenhonnan szólt, és élvezve ugyanúgy az atmoszférát és a varázslatos hangulatot, amely leírva valószínűleg vissza nem adható. Boltról boltra jártunk, beszereztünk egy-két apróságot emlékbe. A gyönyörű vintage butikok voltak a kedvenceim, ahol olyan dolgokat lehetett kapni, melyek visszavittek az 1930-as évek Párizsába, s emellett régi pergamen illat áradt az efféle helyekről.
Ezek után visszafelé indultunk, kanyarogtunk a sötét utcákon, végighaladtunk a Szajna mentén és egyben tartottunk vissza a hotelünk felé is. Csalódott voltam, hogy többet meg sem állunk... 


...Aztán egyszer csak a kihunyt a neonzöld világítás, a buszban teljesen elsötétedett minden és ahogy közeledtünk a kivilágított Eiffel-toronyhoz, megszólalt EDITH PIAF: La vie en rose című ZENÉJE! (https://www.youtube.com/watch?v=0feNVUwQA8U)  Megállt számomra az idő. Úgy éreztem magam, mint egy kisasszony, aki akkor lépett ki egy francia filmből. Libabőrös lettem, a torkom gombócba szorult, a szemembe könnyek szöktek. Fantasztikus volt. Megható, amikor egy álom válik valóra, főképp, hogy ÍGY VÁLT VALÓRA. Suhant a buszunk a Szajna-parton, gyönyörű volt minden. Minden megszépült. Nem tudom, ki találta ezt ki, de ennél jobb nem is lehetett volna...
...DE lett jobb. Egyszer csak a busz elkanyarodott és egy emelkedőhöz értünk. Amikor felértünk, tudtam, hogy ez az a hely, ahol a legtöbb Eiffel-tornyos kép készül, Trocadero. Hiszen ez az a hely, amit csak a Szajna választ el a gyönyörű Öreg Hölgytől! Felértünk, kiszálltunk és AMI OTT FOGADOTT, ARRA NEM VOLTAM FELKÉSZÜLVE. Teljes valójában, pontosan szemben ott állt a hatalmas, kivilágított Eiffel-torony. S abban a pillanatban, ahogy megálltunk előtte, pontban 23:00-KOR, elkezdte a fényjátékot, pompázott, akárcsak milliónyi apró csillag fenn az égben. Én pedig csak álltam és néztem ezt a varázst, közben kissé idétlenül kommentálva a videót, amit készítettem. Értelmes szavak nem jöttek ki belőlem, amit pedig mondtam, alig hallható, hiszen a megilletődöttségtől a hangom el-elcsuklott. 
Aznap este úgy tértem aludni, hogy folyamatosan ezen jártak a gondolataim, s bevallom, most, 2014. február 27-én is torokszorító érzéssel, s meleg szívvel írok ezekről a csodálatos pillanatokról, már amennyit látok épp a képernyőből. Egész életemben emlékezni fogok erre az éjszakára/utazásra és a sok köszönet sem maradhat el:

- Elsősorban a családomnak, hogy ilyen rendkívüli érettségi-ajándékkal leptek meg és lehetővé tették az utazást,
- Másodrészben a Páromnak, akivel együtt élhettük át az egész varázslatot,
- Az utazási irodának, amely ilyen különleges éjszakával ajándékozott meg
- És végül Nektek, az Olvasóimnak! Köszönöm, hogy ilyen nagy lelkesedéssel és szeretettel fogadjátok az összes írásomat, nagyon sokat jelent, hogy biztattok!

Ahogy ígértem, folytatom a Párizshoz kapcsolódó irományt, bár lelkesedés és kedv híján kissé nehéz lesz. Mégis úgy érzem, hogy írnom kell, tehát írok is! :)

Az előző posztomat azzal fejeztem be, hogy némiképp hűvösnek volt mondható az időjárás Párizsban, míg itthon tombolt a +45 fok. Mit volt mit tenni, - magyar ember nem hülye ember - "hajmosás" fedősztori alatt befűtöttem hajszárítóval, mondván, miért is ne?! Nos, 5 éjszakán keresztül fűtöttünk a hajszárítóval (lehet, hogy azért ment tönkre??! ez tényleg most ugrott be), mivel a légkondícionáló berendezés csak hűtésre szolgált. Erre már rögtön azután rájöttünk, hogy első este feltekertük 25 fokra és a szobában egyből 19-ről 15 fokra csökkent az átlaghőmérséklet, szóval inkább nem próbálkoztunk, mert a végén megjelentek volna a fürdőszobában a jégtáblán úszkáló ilyen-olyan sarkköri állatok. 

A következő gondot a 3 csomagnyi töltős elemem lemerülése okozta, hirtelen mindegyiknek elege lett belőlem, vagy a nyomáskülönbségből, vagy egyszerre a kettő, de nagyon nem óhajtott működni, így persze minden "legfontosabb pillanat" képnél szépen elsötétedett a kijelző és erőszakosan kérte, hogy cseréljek elemet, de nem cseréltem. Mérges lettem. Megoldottuk, egy 5 mp-el rendelkező kamerás telefonnnal fényképeztük végig az egész utat... Nem mondok semmit, sokkal jobb volt, mint a semmi. Milyen jó, hogy vittem videokamerát, így legalább azzal meg tudtam örökíteni a legszebb pillanatokat, s ezzel emberközelibb az egész és bármikor visszanézhető!
Az utolsó probléma, amibe ütköztünk, hogy a franciáknál a reggelin kívül semmi sem nevezhető normális ételnek. Fantasztikus volt minden reggel arra lemenni, hogy az igazi frissen sült francia baguette illata járta be a reggelizőt, a croissant isteni finom volt. Hiányoltam a sajtokat - mekkora sajtimádó népség a francia - minden reggel lyukacsos Pannónia sajt várt minket, se egy kis Camembert, se egy kis Saint Agur, de a reggeli így is zseniálisnak volt mondható. A vacsiról inkább most nem ejtek szót, illetve egyet mégis: félig nyers-félig sült csiga avagy zúza díszelgett zöld saláta ágyon (?? vagy mi volt az, fikuszlevél? örök rejtély, lehet, hogy felfaltam egy pálmát...). Nem tudtam eldönteni, nem is akartam, most se szeretnék róla hosszasan elmélkedni. A vacsorák ilyen kaliberűek voltak. És megettem mindent, mert éhes voltam...Grr. Borzongok.

Ha összegeznem kéne, akkor viszont azt mondanám: minden bonyodalom ellenére, életem egyik legjobb útja, utazása!
• Hol kezdjem? Láttuk a Loire-menti kastélyokat, melyek különböző remek megoldásokkal szolgálták az akkori korok igényeit, s emellett remekül megfeleltek a főúri igényeknek, pompának. A Versailles-i kastély maga a csoda - leszámítva azt a sokkoló tényt, hogy XIV. Lajos korában a sarokba ürítettek, de szó szerint. Persze, kastélyra és több ezer hektáros kertre volt, de illemhelyre már nem telt a "szűk költségvetésből", így kell ezt, kicsire nem adunk. Számomra megdöbbentő, hogy míg 'odakinn' több ezren haltak éhen, a királyt nem érdekelte az egész és élt, mint ahogy a mondás tartja. (Akárcsak ma, de politikába most nem megyek bele.) Borzalmas kor lehetett, mellesleg. A pór népnek, úgy értem.
• Jártunk a Louvre-ban, illetve a Notre Dame-ban (1.rész, nem részletezem). Együtt említem őket, mert csalódtam sajnos. Csak a tömeget látni, semmi mást, mindenki lökdösődik. Főleg a Notre Dame-ban. Egy szent helyet nem ily tisztelet illet meg. Louvre: ember a köbön. Botrányos. Hatalmas. Ennyi. De nagyon szép mindemellett, hiszen nagy része királyi palota volt, alapvetően tehát fenséges és méretes.
• A Musée d'Orsay és az Invalidusok Dómja nagyon-nagyon tetszett. Sétáltunk (futottunk inkább) egyet a Tuileriák Kertjében, hajóztunk, sétáltunk a Szajna-parton, néhol igazi harmonikás francia muzsikaszó ütötte meg a fülünket, így ez megadta a kellő hangulatot az abszolút romantikus andalgáshoz. 
Ebből az összképből persze nem hiányozhattak a kis part-menti boutique-ok (butikok), ahol könyvet, festményt, antik darabokat lehet beszerezni. 
• A Saint Chapelle sajnos félig felújítás alatt állt, de amit láttunk belőle, egyszerűen lenyűgöző szépségű volt. Az égbe magasodó gyönyörű rózsaablakokon 11ezer(!) különböző jelenet rajzolódik ki a Bibliából, mind rendkívüli odafigyeléssel és gondossággal megfestve. Persze, messziről színes tintapacának tűnnek, de otthon megnéztem őket kinagyítva. Szenzációs művészet ez.

Az utazás csúcspontja mégis csak egy éjszaka volt: Egy éjszaka a Montmarte-on és PÁRIZS BELVÁROSÁBAN, azon belül is a város SZÍVÉBEN...

Utolsó rész várható: 02.26.

Ne kérdezzétek, nem tudom hogy jött a téma. Illetve tudom, mert véletlenül megnyitottam a Google+ szolgáltatásomat és ott sorakoztak az egyik mappában a párizsi útról készült képeink.
És akkor felkaptam a fejemet...
...mert eszembe jutott, hogy mint megannyi más dologról, a csodálatos nyári, párizsi utunkról, életem egyik legnagyobb élményéről..nos, nem írtam.


Egyszerűen fantasztikus dolog volt eljutni a 'fény városába'. Érettségi ajándéknak kaptuk az utat.
A telitalálatnál is jobb volt. Sok helyen jártunk, mégis az első, ami feltűnt, hogy mindenfelé kicsi koreai húzott szemű népek álldogáltak, fotóztak, nem fotóztak, lökdösődtek. Persze, emellett akkora táblagépekkel (a továbbiakban: tepsi) fotóztak, mint egy fél rinocérosz-láb. Mindez remekül kitakarta az én fotómba szánt kockákat. Hálás vagyok ezekért a képekért, így utólag is, de egy egész táblagépet a legközelebbi Media Markt-ban is tudtam volna fényképezni.

Egy utazás nem lehet bonyodalom-és poénmentes. Nálunk sem volt az. :) Az első baki rögtön jött is, ahogy leszállt a repülőgépünk a Charles De Gaulle Reptéren 2013 aug. 10-én. Az egyik táskában egy kupaktalan toll volt, természetesen a felső zsebben. Szerintem nem kell ragoznom, az egyenlet elég egyszerű: tollbetét (tinta) + nyomáskülönbség nem annyira kóser együtt. Mindez oda vezetett, hogy a 100 db-os higiéniai kéztisztító kendőmet röpke 1 óra alatt elhasználtuk, suvickolásra. Nem volt értelme. A párom kissé furcsán nézett ki, mikor a gyönyörű, karizmatikus Notre Dame-ot végigloholta, könyékig a táskájába bújva, valami furcsa ismétlődő vakaró mozdulatot imitálva. Szó szerint. Szerencsére rajtam kívül senki nem vette észre, hogy akkor már nem csak a táskája, de a tenyere és finoman szólva az egész feje kék volt, mert a higiéniai kendő nedves, tehát fogott mint semmi más.

A nap végén tintásan-kéken felszálltunk a városnéző hajóra, mondanom sem kell, ember ember hátán mindenütt. Nem vagyok rasszista, esküszöm, de hogy miért kell 2467 csücsörítős képet csinálni magukról a székkel, a hajókorláttal, a pizzával (ez Franciaország, könyörgöm),azt nem fogom fel. Szót sem ejtek róla, mi volt, mikor hajóval az "Öreg Hölgy"-höz értünk. Újabb 2674 pózolás, lökdösődés, éjen a tömegturizmus(!). Zseniálisan ügyeltek a kollégák természetesen arra is, hogy a korláthoz senki más ne férjen oda, így persze elmosódott piros üléseken, meg ilyen-olyan félkancsal - lemaradt csoporttárs fejeken kívül nem nagyon sikerült mást lefotózni. Az egy képen, ami jó lett, úgy nézünk ki, mint egy nyugdíjas házaspár, tudniillik a walkie-talkie hallókészülékre emlékeztetett és úgy lógott rajtunk a zsinórja, mint katétercsövek a TBC osztályon.

E rendkívül fárasztó nap után úgy tűnt, végre megérkezünk a hotelbe és pihenhetünk. Szóval, hogy is mondjam...Kívülről szép...volt....Igen. Cigiszag fogadott, egy retro kulcskártyás szobában, ahol elkelt volna 1 jégvakaró, meg némi tűzrakóhely - a nyár kellős közepén. Nagyon hideg volt. Itthon 40 fok, ó,- gondoltam - nem lehet baj, berakom az egyik blézerem - alias meleg ruha. Hát, innentől kezdve nem volt olyannyira vicc a hideg éjszaka és a kora reggelek. De persze, a hangulathoz ez is hozzátartozott nap mint nap.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK ... 

Ma két filmet is megnéztünk a párommal: Last Vegas, illetve Minden6ó.
Nem tudom, kinek mit mondanak ezek a címek, de ez után a két alkotás után úgy éreztem, hogy az életemből megérte ezt a 3 órát a két filmre szánni. Olyan szinten megérintett mindkettő, hogy még most, fél óra után is a hatásuk alatt vagyok. 
Mindkettő film vígjátéknak volt titulálva, na egyet elárulhatok: csak akkor fogom megnézni őket újra, ha végső elkeseredésemben nem lesz más és már nagyon sírhatnékom van.
Tanulságos és keser-édes volt számomra mindkét film.
A Minden6ó utolsó 10 percét végigbőgtem, igen, nem túlzok, potyogtak a könnyeim rendesen. Megérintett, legbelül a lelkem mélyén és olyan helyre talált, ahová nem sok minden jut el. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy ezt azért kellett MOST látnom, nem előbb és nem később, mert a következő fél évben nagyobb szükségem lesz Istenre, mint bármikor máskor. És ha netán valami nem úgy sikerül, nem kell bánkódnom, mert ahogy már egy előbbi, korábban megírt posztom tanulságaként írtam, Isten mindig tudja, hogy mit csinál és azt a valamit sosem teszi véletlenül. Soha. Én ebben hiszek. Hozzáteszem, a rész, amikor Steve Carell (Evan) a híradóban hablatyol, rendkívül derűs pillanatokat okozott. De összességében a film mélysége érintett meg.

A Last Vegas hasonló tanulságokkal szolgált, más szempontból. Az elején - illetve a közepe felé is - kicsit Másnaposok Trilógia koppintásnak gondoltam az egészet, de a végére megtetszett, nem tudom miért, volt benne valami elragadó báj. Sokunkat biztosan hidegen hagy  - 19 évesen hogy a bánatba ne hagyna?! - az öregedés gondolata. Ha valaki megnézi ezt a filmet, aki elég érett hozzá, na Ő biztosan el fog rajta gondolkodni. 

A felszínen az egész egy nagy buli, de a mögöttes szálak, amik komolyabb témákat latolgatnak, zseniálisan átszövik ezt a felszínes vidámságot. Őszinte képet nyújt az igaz barátságról, annak áldozatairól, a lemondás fogalmáról, ami akár egy egész életet is determinálhat. Arról, hogy milyen lehet a megöregedés, ennek elfogadása, vagy éppen tudat alatti elutasítása. És legfőképp arról, hogy soha ne akarjuk átverni önmagunkat... (Ezt most szándékosan hagyom három ...-tal a végén).
Nos, számomra a film efféle üzeneteket hordoz, mindazok ellenére, hogy finoman be van csomagolva egy felszínes buliba, melynek a helyszíne mi más lenne, mint Las Vegas?!

Így ajánlom ezt bárkinek, aki érdemesnek találja az idejét az ilyesfajta filmek megnézésére.

Nos.Elhatároztam magamban egy csomó dolgot. Többek között azt, hogy lejárok futni minden második este a háztömb körül, amint elkezdődik a 2.félév az egyetemen. Többek között azt, hogy rögtön elkezdek tanulni, ha van valami új anyag, hogy ne járjak úgy, ahogyan az első félévben. Többek között azt, hogy most valami 'szenzációs' posztot fogok írni.

Update info: egyik sem sikerült.

Na, viccet leszámítva körülbelül olyan fáradtnak érzem magam, mint gimnázium első évében. Pedig nem kéne, nincs semmi nehézség az egyetemen, a nagy titok: tanulni kell. 
Mégis a mai első számvitel előadáson pislogtam, mint pocok a lisztben és mindeközben a társadalom egyik kevésbé hasznos tagjává kezdtem érezni magam. Ebből a némiképp negatív állapotból csak az mentett ki, hogy kiderült: szerdától ismét lehet menni teniszedzésre és ez finoman szólva igen csak jót tett a lelkivilágomnak. Ami pedig ennek tetejébe megkoronázta a napomat, hogy magamnak főzöcskézhettem vacsorát. Egészen jól sikerült, így végtére is a számvitelen bejött gondolatokat felváltotta a jókedv. Eljutottam odáig, hogy megértem a tananyagot, ha majd meg kell értenem, vagy ha úgy adódik, hogy egy kínos vészhelyzetbe kénytelen vagyok arra összpontosítani (mint ahogy már sokszor előfordult velem).
Még valami. A nap csúcspontja az volt, amikor a nemszabadkimondani, mert nemreklámhelye LIDL-ben rátaláltam a kb. 13 éves korom óta keresett RELAX-PÁRNÁRA. Mondanom sem kell, rögtön lecsaptam rá 6 évnyi vadászat után.

És eljött az a pillanat, hogy ismét megállapítsam: minden blogbejegyzésem végére lesz valami tanulságom - ennek ellenére nem én vagyok a Magyar Népmesék, egyelőre.
Tanulság: eljutottam a poszt végére odáig, hogy végül is nagyon jó nap volt ez a mai. Ha mindenben a pozitívat és a szépet keresem, az élethez is jobb kedvvel állok hozzá!

Sikeresen lezártam az első félévemet az egyetemen. Számomra ez elég sokat jelent, főleg azért, mert magammal szemben mindig is kishitű és kritikus voltam - annak ellenére, hogy a sulival sosem voltak komolyabb problémáim.(kopp 3x)
A tantárgyfelvétellel mindig is voltak gondok, hát most én is belekóstolhattam bőven.

Mindeközben igen sűrű lett az életem, hiszen 2 hétig fenn voltam Pesten. Találkozgattunk a párommal, otthon lehettem a szüleimmel is (♥), mindemellett olyan barátnők sodródtak hozzám, akikkel már régóta nem beszéltem.
Azt mondják, nincsenek véletlenek...
A számomra legkedvesebb barátnőm kimegy Németországba dolgozni 10 hónapra. Nem állítanám pontosan, hogy nem rázott meg a dolog, jóllehet már fel voltam készülve. Mégis csapásként ért. Mindezek ellenére úgy érzem, ennek valahogy mégis így kell lennie, akár tetszik nekem, akár nem, Ő pedig csak jól járhat ezzel a külföldi lehetőséggel.
Volt búcsúbuli is meg minden, nagyon jól éreztük magunkat és rádöbbentem egyúttal arra is, hogy erősen illik rám az antiszociális (?) jelző. Jó volt kicsit pörögni, jártam a várost, találkozgattam emberekkel szinte minden nap, mentünk ide-oda, nevettünk, koktélozgattunk, teáztunk, jól éreztük magunkat.

Ezeken kívül folyamatosan jöttek a chaten a levelek, sokan írtak, sok emberrel beszélgettem egyszerre, egy szóval: remek volt.
Elintéztem tavaszra és nyárra is a szállásfoglalásokat, amiket a hagyományok szerint már 4.éve én csinálok, tekintettel arra, hogy a szűk családból csak én beszélek idegen nyelveket. Mindez remek alkalmat nyújt egyébként arra is, hogy gyakoroljam az angolt (nem mintha nagyon kéne, de végül is ebből fogok megélni, meghát hülyébbé még nem tett senkit a gyakorlás).

A szomorú igazság az, hogy azokon a napokon, mikor vissza kell jönnöm Veszprémbe - ami a mai napon történt meg esetemben (10-én kezdődik a hajtás pajtás) - szokásom vala depresszióhangulatba süllyedni. Az első pár hónap nagyon nehéz volt, főleg, hogy nagyon család-centrikus vagyok és nem terveztem elköltözni 5 éven belül. Lényeg a lényeg, hetente jártunk oda-vissza, így én hetente sírtam amiatt az űr és hiány miatt, amit éreztem annak következtében, hogy el kellett jönnöm otthonról. Na igen, a sírás elmúlt, de a nyomi hangulat megmaradt. Nem mondom, valamilyen szinten belerázódtam és élvezem is, de nagyon nehezen szoktam meg magát a szituációt.
Tanulság: az élet azért hozta nekem ezt a kihívást, hogy megtanuljam kezelni a harcokat, nehézségeket és belekóstoljak az igazi önállóságba. A Jóisten mindig tudja mit csinál. És az élet is.

Nos, a párkapcsolatomban akadnak néha krízispontok. Kinél nem? 

Kérem tegye fel a kezét jó magasra, hogy lássam. Örömmel (avagy szomorúsággal) konstatálom, egy kéz sincs a magasban.

Apró dolgok, amelyeken emberek, párok, szülők-gyerekek, sőt idegenek (!) veszekednek. Mindig, mikor elmesélem bárkinek, nevetek rajtuk, mert külső szemlélőként és utólagosan elmesélve olyanok, mint a kabaré jelenetek a 80'as évekből.

De emellett a mindennapok szerves részeit képzik a veszekedések. Fura tény, de még akkor is tudunk veszekedni vagy vitatkozni, mikor azt észre sem vesszük. Ezt hívják intraperszonális kommunikációnak. Nos, remek, hogy ilyeneket tudok.

(Ezúton is köszönettel tartozom G.Éva tanárnőnek, hogy ilyen remek előadásokat tartott és 5-össel jutalmazta a befektetett munkámat a vizsgadolgozaton!)

Zárójel bezárva, a lényeg, hogy mindig ott lesz az az elmosatlan edény, rosszul tárolt felvágott, széthagyott ruhakupac, ami miatt kitör a botrány. Végtére is tanulságként levonhatom: sokkal jobb morcogni kicsit a másikkal ilyen apró dolgokon, majd kibékülni. Miért?

Mert van valaki, akivel megosztom az életem, és ez nem kis dolog. 

Megtörtént az elképzelhetetlen. Sikeres makróvizsga, ezt konkrétan nem hiszem el. Hála Istennek, ebből sem kell tovább szenvedni, nincs többé makró, éljen a demokrácia.

Ma egy versrészletet prezentálok, ami nagyon kedves nekem, főleg, hogy Reményik Sándortól származik, aki az egyik, ha nem a kedvenc költőm. Talán valakinek megtetszik, mert valakire ráismer ebben a pár sorban:

Van egy barátom, végzetesen más, 
És végzetesen mégis egy velem. 
Én végigálmodom az álmait, 
Ő végigéli az én életem. 


Ő helyettem is él, szenved, szeret, 
Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet, 
Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton. 
Én benne eltemetett vágyaim 
Hazajáró lobogását látom. 

Ezt még pár éve találtam böngészés közben, igencsak megérintett. Irodalmon gimiben egy rakás verset elemeztünk sorról sorra, már a könyökömön jött ki az "xy sorban található zy főnév arra utal/azt sugallja, hogy..." mondat. De aztán elkezdtem gondolkodni, hoppá, lehet, hogy nem is volt olyan hülyeség. Be kell látni a sorok mögé és néha nem árt, ha az ember a konnotációt keresi. :)