Egész sokan reklamáltátok, hogy folytassam a kis 3 hónappal ezelőtti sztorimat, így most visszatérek. Pontosabban visszavonszolom magam, mert a mai napon 2 prezentáción és egy szakdolgozati konzultáción felül, 6 órás utazásszervezés feladaton vagyok túl. Kb. mint egy agymosott, de persze írni, azt nagyon tudok. (Látszik, mit szeretek nagyon, ha ezért fent maradok...) 

Arra, hogy tudnám-e csinálni ezt a recepciózást, ígérem, válaszolni fogok, de haladjunk csak időrendi sorrendben.
Hazaértem. Nem pihentem. Rohangáltam. Kicsitpihentem. És most fáradt vagyok.
Szóval, amióta visszajöttem Magyarországra, olyan, mintha abban a népszerű Teve-neveldében (nem tudom, hogy mi a neve pontosan, de játszottam vele olyan 10-11 éve) lehibernáltak volna, és azóta képtelen lennék felocsúdni ebből az állapotból. Olyan szintű krónikus fáradtság van rajtam, amúgy a semmitől, hogy magamra sem ismerek. Érdekes módon ebben a félévben többet aggódtam az egyébként még 2 oldalból sem álló szakdolgozatom miatt, mint a tavalyi félévben a TDK, az angol felsőfok, a prezentációk és a tárgyaim megléte miatt összesen. Ezt azért írom ma, mert úgy tűnik, áttörés történt, és végre sikerült témát találnom. (Itt elfér egy taps.)

Ez a balkáni dolog pedig, hihetetlen, de olyan, mintha meg sem történt volna. Bárki kérdez belőle, olyan, mintha 6 éves fejjel mentem volna ki, és most lennék 30, magyarul, azon kívül, hogy széjjelösszevissza dolgoztam magam, más nem nagyon rémlik. Ja, de. Délután, ha volt internet, sok filmet néztem, és egyszer kirándultunk is, Ádámmal. Igazán nagy sztori szerintem.
A recepciózás viszont elég jól ment, ahhoz képest, hogy nem gondoltam volna ezt elsőre. Ha nem is ez álmaim munkája, biztos tudnám még élvezni azt, hogy emberekkel kapcsolatos munkát végezzek, mert 1 pozitív esemény is képes felülírni sok negatívat, ezt higgyétek el. Minden szónak teremtő ereje van, néha csak egy mosoly az a termés, de olykor egész nagy dolgok születnek belőlük.
És végszónak: továbbra is tartom magam ahhoz, hogy amit adunk, azt egyszer vissza is kapjuk.

"Herceg Novi, Montenegró. 20 óra 12 perc. Este van. Várok a kedvesemre, aki még szűk 2 órát dolgozik. Csend van, a hotelben már majdnem mindenki a szobájában várja a sötét leszálltát. Csak a tücsökciripelés hallatszik, de a szokásos esti menetrend szerint 22 óra körül elindul a buli, és hajnali 1-ig meg sem áll."

Visszatértem. A blogra, úgy értem. 2 hónapja és 9 napja hagytam el Magyarországot, és vetettem bele magam életem eddigi legnagyobb és legnehezebb döntésébe/kalandjába, remélve, hogy valamivel most is több leszek, miután hazatérek. Pontosítva nem egyedül jöttem, hanem azzal az emberrel, aki a lelkitársam mindenben, a másik felem. Így kicsit egyszerűbb, ugyanakkor nehezebb is. Erről bővebben később.
§
Csak most kezdtek el megfogalmazódni bennem az elmúlt hetek, hónapok tanulságai, gondolatai. Nagyon nehéz volt. Úgy indultam neki, hogy tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de meg kellett lépnem.
Az első lépcső mindig az, még az indulás előtt, hogy magunkban tisztázzuk le az egész dolgot. Miért megyünk ki, miért lesz jó ez nekünk. Mindig pozitívan kell hozzáállni ezekhez a döntésekhez, igaz, ha nem ijedsz meg egy ilyen nagy döntéstől, akkor nem léptél ki eléggé a komfortzónádból. Én ezt tartom is.
§
Az első napok olyanok voltak, mintha ingyen nyaralhatnék a hotelben, nem kellett annyit dolgozni, mondhatni semmit. Aztán elkezdődött a betanulás, majd a kőkemény munka, műszakok. A szállodaiparban minden fordítva működik. Amikor mindenki örül a hétvégének, itt akkor van a legnagyobb téboly. Vasárnap is hajnali 5-kor kelés (igen, holnap is), vagy hétköznap este munka este fél 11-ig. A tapasztalatokból nincs hiány. Ezt a lehetőséget Isteni adománynak tekintem, azóta is. Miért?
§
Rengeteg a panasz. A Balkánon vagyunk. Én magyar vagyok, és maximalista, és ha már itt tartunk, kicsit munkamániás is, aki 100%-on pörög, mert ez a dolgom, ezért jöttem. Szerintem ezzel nagyjából körbeírtam mindent. Itt az embereknek még más a mentalitása, hozzáállása a dolgokhoz, mindenkit minimum 3x kell felszólítani, hogy egyszer megcsináljon valamit. Ami a legborzasztóbb, hogy a vendégeket - azokat akikből élnek - is elzavarják maguktól. Mintha nem a pénzre és a vendégkapcsolatokra épülne az egész ipar és a szektor. Na de, vissza a témához. Ha nem lenne panasz, nem tanulnék semmit. Egy jól működő szállodában nem jönnek elő azok az összefüggésrendszerek, amiket itt kénytelenek vagyunk alkalmazni a szállodán belül.
§
Csodálatos módon, ha nem tanultam volna ezelőtt pont 1 hónappal szállodai ismereteket, nem látnám át ennyire a dolgokat. Ez egy lehetőség, ami csak úgy jött, és amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Igaz, lassan vége van, és nagyon várom, hogy hazaérjek, de ez egy életre szóló élmény, tapasztalat, meghatározó mérföldkő, és egy mondhatni tét nélküli esély arra, hogy meglássam: képes lennék-e ezt csinálni hivatásszerűen egész életemben.

A választ a következő részben majd megosztom :)

Nem véletlen a cím. 
Kell egy kis idő, amíg a hibernált állapotból felocsúdom, és ismételten szentségelek egy sort, hogy megint nem írtam vagy jó 3 hónapja biztosan.

Annyi minden történt, hogy kevés lenne ide ez az amúgy rengeteg rendelkezésre álló hely. Megpróbálkozzunk? Igen.

Valahol ott vesztem el térben és időben egyaránt, hogy elkezdődött a félévem és nagyon örültem, hogy történnek vagy történni fognak a dolgok. Ezek a dolgok a következőképp alakultak: felsőfokú angol nyelvvizsga első szóbeli próbálkozás - kasza. Nem a show, hanem az, hogy megvágtak. Idegesítés céljából véletlenül pont úgy kalkuláltak, hogy 2 ponton múljon, mert hát, lássuk be, nincs ennél idegesítőbb. Ja, de, van.

Az sokkal rosszabb, hogy az 5 fős szemináriumi csapatodban rajtad kívül vannak négyen (micsoda kalkulációs képességek) négyfele mindenhol, mindenféle egyéni problémával, neked viszont a félévi jegyed, ezzel együtt az ösztöndíjad és a pénzed múlik ezen, de nem számít, adjunk be összehányt, utolsó pillanatban összedobott, "nincsjobbdolgom, 8órátmelóztamvele" beadandókat. Ja, hogy nem is csak úgy kell, hanem a tanár rokonának segítettünk ezzel a szakdolgozatban? ...Szívesen. Ezt nevezzük ma magyar oktatáspolitikának.

Ezt az amúgy kilátástalan szituációt pedig az abszolút jókor levő TDK (Tudományos Diákköri Konferencia) csak még jobban feldobta. Rájöttök, hogy mindketten elnéztétek a határidőt és van fél napotok összerakni a nulláról egy 25-30 oldalas tudományos megfogalmazású szöveget... nem nagyon kívánom senkinek. Aztán persze a kedves kis bírálat után ezt be is kellett mutatni, egy prezentáció keretében.
Izgalmas volt. Ott állsz kint, elmondasz a partnerrel egy 10-15 perces monológot, majd az utolsó, "fú, ennek kell a legjobbnak lennie" diát, azaz a zárást totál elrontod... Miért is?
Nem tudod. Kikapcsol az agyad egyszerűen. Kinézel az ablakon, megállapítod, hogy baromi szép idő van és hogy az a piros régi Toyota Yaris M-es rendszámmal mindjárt nekitolat a mögötte állónak, de basszus, nem sikerült neki; mindeközben természetesen folyékonyan el kellett volna zengened, hogy a duális oktatáspolitika fejlesztésének milyen szerepe lehet a váratlan kezelésének és az emberismeret hiányának problematikájában. Hát nem volt folyékony. És nem zengett. Ezek után úgy éreztem, több esély lett volna arra, hogy felhív Benedek Pápa otthon a vonalason, minthogy elérjünk bármilyen helyezést. De elértünk, harmadikok lettünk. Juhé!

Az első pozitív csalódás után sorra jöttek a jó dolgok: megyünk Montenegróba szakmai gyakorlatra, másodszorra sikerült az angol felsőfok is, plusz angolból is kellemes sikert értünk el, egy prezentációs nap keretében, mely után 35.000 forint értékű könyvjutalomban részesültünk. Szépen beérik minden... Idő. 

Most kifogytam az ihletből, illetve ha nem hagyok semmit a következő alkalomra, nem lesz izgi. Szóval mára ennyi.