Ne haragudjatok, nem akarok csúnya szavakkal illetni senkit, semmit, de van, amit egyszerűen a következőkben nem fogok tudni szebben megfogalmazni, mint ahogyan van. Az elmúlt hetek és napok történései arra késztettek, hogy ismét tollat (gépet?) ragadjak, és írjak a tapasztalataimról.
◦ Arról, hogy a diákmunka és a nyári munka sehol sem igazán az, ami.
◦Arról, hogy ha úgy tűnik, hogy összejön, és már ott repdesel örömödben, pofára ejtenek.
◦Arról, hogy friss diplomával minimálbér (és még csak nem is garantált bérminimum) alatt akarnak dolgoztatni iparágon belül, büszkén villogtatva, hogy "papíron 8 órában, a többit majd meglátjuk".
◦ Arról, hogy az állásinterjún az OTDK első helyezést, a tehetséget és a kemény munkát mindenki lesz@rja, de az persze roppant érdekes téma, hogy mondjuk a lottó nyereményt mire költeném, ha az enyém lenne. (Mert ugye nagy eséllyel ez pár héten belül bekövetkezik...Amen.)
◦ És végül arról, hogy még én érzem magam nyomorultul amiatt, hogy nem találok olyan munkát, ami minden téren megfelel. 

Jó gyerek módjára megpályáztam néhány állást nyárra, volt olyan is, aki csak úgy megkeresett, mert tetszett az önéletrajzom. Az elején (kb. 3 hete) nagyon örültem, hurrá, mindenkinek kellek, én vagyok a király, meg a többi. Aztán elkezdtek potyogni a tantuszok, szépen lassan. A turizmus területén diákmunkát találni egyszerűen röhej. Nem azért, mert sokat dolgoztatnak, szeretek dolgozni, amolyan tipikus, filmbeli, őrülten munkamegszállott nőszemély vagyok. A legtöbb helyen iszonyat korai a kezdés és kései a befejezés. Ez persze érthető, csak diák legyen a talpán, akinek ez rendben is van. Ki az ég oldja meg nekem, hogy az első metró előtt, 4.15-kor, vagy esetleg az utolsó metró után, 23.30-kor be/hazakavarodjak? KöKi és Határ út környéke, pláne tuti életbiztosítás. Legyen autóm? De nem véletlen jelentkezem munkára. Menjek taxival? Ki fizeti? Szintén nem véletlen jelentkeztem diákmunkára. Na.
1. Az első cégnél nagyon kedvesek voltak, szétszedtek, boncolgattak, de álltam a sarat, igazából nagyon örültem, hogy ilyen jól ment. Az sem zavart nagyon, hogy nem én kerestem ezt a munkát, hanem ők találtak meg, de amikor a személyes interjún kértem, hogy ugyan határolják már le nekem a konkrét feladatokat és azt, hogy mi lesz a dolgom, akkor nem tudták megmondani. Csak annyit, hogy hááát, őőő, ilyen-szerű, olyan-féle feladatok, de azért a későbbiekben, mesterképzés mellett is számítunk rád heti minimum X órában. Bingo! Itt éreztem a dolog lényegét, mondanom sem kell, hogy hogyan döntöttem.
2. A második állás diákmunka szövetkezeten keresztül ment, ez egy külön történet, ha tehetném, kiírnám ki volt az, de nem fogom. Lényeg a lényeg, önéletrajz oké, minden oké, kiválasztottak interjúra, hív a tag délután 4-5 körül, hogy akkor legyek kint a reptéren másnap reggel 9-re. Jó, persze, örülök, kiválaszottak, istenem, de jó, aztán jön az érzés, hogy sehogy nem fogok vidékről felkavarodni addigra, pláne, hogy még egyetemmel kapcsolatos intéznivalóim voltak, szóval esélytelen volt. Kérdezem, hogy másik nap nem jó-e nekik, ígéri, hogy beszél a céggel és majd hív. És azóta is hív. 2,5 hete hív. A telefont nem veszi fel, én majd megpukkadok a méregtől, hogy mi a viharnak húzza még mindig az időmet, csak mondja azt, hogy nem, és elfogadom, vagy legalább böfögjön valamit a vonal túlvégén, de még erre sem méltat.
3. A harmadik helyben csalódtam a legnagyobbat, mert kicsit beleláttam az ottani ""értékekbe"", amit nem ilyennek képzeltem. Bizonyos pesti luxusszálloda hirdetése volt, látszólag minden remek. Kétféle önéletrajz, motivációs levél, előszűrés, szóval látszott, hogy nem ma kezdték, ennek megfelelően kezeltem én is a dolgot. Bemegyek, 4 körös interjú és 3 óra után közlik, hogy felvettek, mert minden szuper, a grooming is kifogástalan esetemben, teljesen megfelelek a sztenderdeknek, akkori kinézetemmel együtt (ebbe beletartozik az ápolt külső, ruházat, haj, körmök, smink, ékszerezettség, a külső egyéb dolgok, összhatás; nagyon örültem, mert nagyon megnézik ilyenkor az embert, és minden rendben volt, tehát bejöttem az 'utcáról', de beleillek egy 5*-os szálloda profiljába). Aztán, mikor minden papír kint volt arról, hogy felvettek, konkrétan a kezemben, addigra közli az ember, hogy nem, mégse vegyem készpénznek, mert még egy valakinek rá kell bólintania, szóval inkább csak olyan "majdnem biztos". Innentől kezdve valami megváltozott bennem. Nem volt sem professzionális, sem korrekt ez a folyamat, és már akkor tudtam, hogy nem fogom egy ilyen ember kezébe adni a munkavállalói ügyemet. Így telt az utolsó köröm, hogy - az anonimitás kedvéért nevezzük az illetőt Minta Péternek - fogalma sem volt arról, hogy mit csinál. A pozíciót sem tudta megmondani, amire egyébként addigra elvileg ugye felvett engem. Kiderült, hogy a bérezéssel is problémák voltak (amiről érdekes módon lapítottak, mint .... a fűben, ha csak rá nem kérdezek), a munkába való bejutással is, a nyaralásommal is, magyarul részemről majdnem mindennel. Rövidesen ezt is lapátra tettem egy egész éjszakás dilemma-nemalvás-hányósgyomorbaj után, őszintén mondom, nagyon megviselt, mert ide tényleg nem vesznek fel akárkit, én pedig borzalmasan rástresszeltem, hogy mi lesz, ha lemondom.
4. A negyedik helyet nem is taglalom, már rutinosan kérdeztem rá az előtt, mielőtt felvonszoltam volna magam vidékről interjúra, hogy a munkaidő miként van. A nő diplomatikusan közölte a hasonló információkat, mint a korábbiak esetében (hajnali 4.00 és 24.00 közötti beosztás), így ennek már a személyes találkozóját sem vártam meg. 

Azt gondolom, hogy ezekkel is csak gazdagodtam, voltak teljesen pozitív tapasztalatok is ebben, amiket említettem, de összegezve egy katasztrófa a helyzet. További részletekbe nem bonyolodnék bele, azt érzem, abszolút jól megálltam a helyem. Ennek ellenére nem gondolom, hogy ez egy egyszerű dolog volna, nem nagyon beszél ezekről senki, pedig szerintem kellene. Mert a feltételek, amiket manapság "biztosítanak", megszabnak, nem túl korrektek. A munkáltatók többsége nem látja a másik oldal nézőpontját, csak az önérdek a fontos, meg a munkaerőhiány és az emberek pótlása, bármi áron. De odáig már nem terjed a dolog, hogy ha pl. éjszaka hazafelé a metróban egyedül közlekedő nőt megtámadják/megverik/stb., (ugye - Határ út - megtörtént eset) akkor ki fogja elvégezni azt a rohadt munkát. Azt hiszem, az ezzel kapcsolatban felmerülő, kismillió kérdésem mindig megválaszolatlan, pusztába kiáltott szó marad, de fontosságát éreztem, hogy írjak erről is. Végül, így nyár közepére a munkavállalás dolgot nagy nehezen elengedtem, és a fennmaradó időt a német nyelv intenzív tanulásának és a 11 napos, tengerparti nyaralásunknak szentelem, ilyen élményekkel a hátam mögött. 

Vannak olyan szerencsés (?) emberek, akiknek a siker és az ezzel járó dolgok csak úgy az ölükbe hullanak. Vannak, akik a sikert meg tudják venni, pénzért, szolgáltatásért, bármiért cserébe. Igen, az első kettőbe személy szerint nem tartozom bele. Nem bánom. 
Jön a nyár, és akarva-akaratlanul is eszembe jut, hogy az elmúlt 2 év nyarait hol töltöttem, ezzel együtt eszembe jut az is, hogy honnan indultam 3 és fél évvel ezelőtt, mert lassan államvizsga van. Frissen érettségizve mit sem tudtam a dolgokról. Bekerültem az egyetemre, és elhitettem magammal, hogy azért, mert 2-es voltam analízisből és 3-as makroökonómiából, nem értek semmihez és nem vagyok alkalmas a pályára, amit választottam. Azt javaslom, hogy ezt senki ne kövesse el, higgyetek magatokban és fejlődjetek, mert mindig van hova! A fejlődés része volt a montenegrói utam is, ahová idén nem térek vissza...egyelőre.
2 szezont töltöttem ott. Igen, nagyon nehéz volt távol lenni a családtól, 3 hónapra, ráadásul 2x 3 hónapra. De közben olyan dolgokat csináltam, amiket normál esetben valószínűleg soha. Amikor beléptem a recis pult mögé, mintha nem magamat láttam volna. Mint mindig, kihívást kerestem, és azt mondtam: Mit veszíthetsz? Semmit. Legfeljebb egy jó lecke lesz, amit nem követsz el újra, hibaként. Amit szintén szeretnék kiemelni, hogy a közösségi médiában (pl. FB, Instagram) a dolgoknak általában csak a szép, irigylésre méltó oldalát látjuk, amit itt leírok, azt nehezen tudják az emberek elképzelni a képek mögött. Az egész social media dolog egy baromi nagy torz tükör, arról, hogy milyen is lenne, ha az életben nem lenne nehézség.
2015-ben 2 és fél hónapig voltam egy déli fekvésű, klíma és hűtő nélküli, 40 fok átlaghőmérsékletű szobában, ami a műtött szívemet eléggé megviselte. Nem tudtam rendesen étkezni és enni, kimerültségben szenvedtem, mert az utolsó vizsgáim terhét még a vállamon cipelve érkeztem az országba, és végül orvosi segítségre volt szükségem odakint, ez nem titok. 2016-ban kicsivel magabiztosabban tértem vissza Montenegróba, kellett még a fejlődés, a nyomás és a komfortzónán kívüli élet, amott a pult túlsó oldalán :)). Egy hatalmas káosz volt emberhiánnyal, a belemet is kidolgoztam, teljes műszakokkal, túlórával, teljes felelősségkörrel (nem mint gyakornok), új személyzet betanításával, szabadnapok nélkül, alvászavarral megkoronázva. A bőröndömből éltem napról napra, és 2,5 hónap alatt 6x költöztem. 
DE... Soha-soha nem fogom elfelejteni azokat az ebereket, akikkel találkoztam, akiknek segítettem bármiben, és a mosolyokat az arcukon, amikor valami nem volt rendben, de megoldottuk. Nem lehetek elég hálás a lehetőségért és a tapasztalatért, amit a 2 szezon alatt kaptam, mert erősebben tértem haza. Amikor egy ilyen szituációban vagy, távol az otthontól, hosszabb időre, megtanulod értékelni a legkisebb dolgokat is. Amikor egy ilyen szituációban vagy, igen, gyakran érzed magad borzasztóan ( � ), de ilyen az élet, és a nehézségektől leszel még erősebb, megtörhetetlen. Amikor egy ilyen szituációban vagy, igen, azt kívánod, minden áldott nap, hogy légy bárhol, csak ne ott, és gyakran gyűlölöd az egészet. A furcsaság az egészben, hogy valahogy, észrevétlenül egy kicsit a részed lesz az akkori jelen, nem csak a Tied, hanem az életed egy kis darabkája is, és egy emlék, ami egy életre szól. Lehet nem szeretni, lehet tiltakozni ellene, de akkor is így van. 
A helyzet az, hogy jön a nyár, készülnék csomagolni a szokásos montenegrói útra, de idén nincs ilyen. 3. éve lesz, hogy nem volt nyaram, mert végig dolgoztam. És basszus, akármennyire is próbálnám tagadni, ki kell mondjam...Hiányozni fog minden egyes perc, a montenegrói levegő, az, hogy ott máshogy fúj a szél, a környezet, a tenger illata, az őrült vendégek, a hangos éjszakai zene, az egyenruhában/sminkben beesés az ágyba műszakok után, a munka, bármely napszakban, a nutellás-plazmás óriáspalacsinta este 11-kor, a helyi ételek és utcák, a recepció jellegzetes illata (meg a szoba borzalmas szaga), a séták reggel a pékségbe, és este naplementekor, a barna, napbarnított bőröm, az emberekkel való foglalkozás és az érzés, hogy kicsit más világban élhettem, és a nagy világ-torta egy szeletét kóstolgathattam.
Higgyétek el, bármit is kell elviselnetek a siker érdekében, ha nem adjátok fel, akkor a kitartás, sőt, még a kudarc is a javatokra válik!

(Képek: DBV látogatás, Ajándékok a vendégektől, Hivatalos fotó a recepcióról, Blankával kiegészülve:))