Volt már valaha olyan érzésetek, hogy ennyi véletlen nem létezik?

Nekem is.

Amikor a minden és a semmi egyszerre dolgozik ellened és érted, majd a végén, kicsit később összeáll a kép.

Az elmúlt időben különösen nagy szerepet játszott az életemben a sorsszerűség, vagy hívjuk, ahogy akarjuk. Abban hiszek, hogy mindennek oka van és okkal történik.

'16. június közepén a második Montenegrós nyári melóm előtt még rá voltam kattanva az utazási magazinokra. A régi albérletünk falai között, a csomagjaim tetején ülve csak úgy ábrándoztam, miközben a színes oldalakat lapozgattam. Csodás helyek, tenger, minden, aztán fordítok egyet, és egy makulátlanul sminkelt, piros kalapos, fehér sálas lány képe mosolyog vissza rám. Atyaég, egy magyar csajszi, brutál jól néz ki, légiutaskísérő az Emirates-nél. Mi az az Emirates? Hol van? Hogyan lehet oda bejutni, mit kell tennem? Ezer kérdés vetődött fel bennem, és már az ujjamban volt a mozdulat, hogy jelentkezzek a munkára és meghódítsam a világot. Persze, addigra már az alapképzésem fele megvolt, aztán jött a mesterképzés. Minden szabadidőmben elkezdtem kutatni a légitársaságok, - főképp a 3 nagy Közel-Kelet bázisú (Qatar, Etihad, Emirates) - után. Az elmúlt 3 évben a legtöbb megjelent videót, cikket, fórumot elolvastam, rengeteget agyaltam, hogy hol lenne jobb helyem és végül a diplomadolgozatomat is eköré építettem. Eleve vonzott a repülés, kicsiként is sokat jártunk ki a 2-es teraszára bámészkodni, és mindig filozofáltam, hogy vajon hova mehetnek az emberek (mármint mielőtt kijött a Flightradar24 app, haha).

Elképzelhetetlenül vártam arra, hogy elmenjek a mester végefelé megcsináltatni a profi fotóimat a CV-be, teljes sminkben, kosztümben, büszkén álltam a kamera elé és igazán jól éreztem magam. Kiképeztem magam a többkörös interjúkra, váratlan kérdésekre, szituációs játékokra, csoportfeladatokra, etikettre, kulturális nehézségekre, és arra, hogy olyan legyek, amit elvárnak. Ittam mindenki tapasztalatát, beleértve azokat, akiknek sikerült és azokét is, akiknek nem. Vannak, akik 6-7x jelentkeznek ezekhez a cégekhez, és nyolcadjára sikerül. Kb. 1 hónapja jelentkeztem is a világ legjobbjához, a Qatar Airways-hez, illetve az Etihad-hoz, ami szintén élvonalban van, az Emirates nyíltnapra pedig csak be kellett volna mennem egy darab önéletrajzzal, június 6-án...De mint tudjuk, az élet kiszámíthatatlan, és persze, hogy máshogy lett. 

Ezidő alatt (3 év) nagyon szenvedtem, de talán ez hozta meg a jót is így mester végére. Én, aki mindig mindent azonnal akar, 3 évet várt valamire. Nagyjából minden héten, beadandók, vizsgákra tanuláskor ott ültem, hogy nem érdekel, én most jelentkezem valahova és elmegyek repülni. Aztán nyilván visszahúzott az, hogy ha sikerül, akkor nem igazán lehet ezt összeegyeztetni a félbehagyott tanulmányokkal, szóval ahelyett, hogy rányomtam volna a Jelentkezés gombra, néztem 1-2 videót az interjúkról és elkönyveltem, hogy mindig lehet tanulni valami újat. Úgy éreztem, hogy ennyi idő alatt jobban ismertem a cégeket, mintha ott dolgoztam volna (persze ez nem igaz, de másoktól is sokat lehet tanulni a légitársaságok szervezeti kultúrájáról, és minden másról). Hihetetlen türelmet, önfegyelmet kaptam ettől az időszaktól. Megértettem mindent, megértettem az üzenetet ebből az egészből.

Aztán jött Amerika, pont egy éve (szivecske helye). Gyakorlatilag belefeledkeztem a munkába és elkerült a repülés. Júliusban viszont más témában történt valami. Egyik este a szakmai híreket olvasgattam és szembejött egy cikk a Párisi Udvarról. Elolvastam, hogy milyen különleges épület (lesz hotelként is) és akkor eldöntöttem, hogy ha felvesznek a nyitócsapatba, akkor maradok Magyarországon egy kicsit. Ez volt az egyetlen hely, ami miatt képes lettem volna maradni, nem is kerestem itthon semmi mást, annyira erre összpontosítottam. Dupla vagy semmi volt. Még anno az alapszakon voltunk szállodalátogatáson, és aki körbevitt minket, ő is nyitócsapatos volt azon a helyen. Áradozott róla, hogy mennyire tök jó így a csapatban lenni, és azóta is úgy számoltam, hogy ha szálloda, akkor nyitócsapat, ennek már jó 3-4 éve. Annyiszor gondoltam rá, hogy konkrétan bevonzottam ezt, ráadásul egy ilyen hellyel, szóval köszi, agykontroll. A tervezett nyitás már novemberben felröppent, és úgy gondoltam, hogy túl jól szurkoltam ennek a lehetőségnek, mert korábban jött, szóval elengedtem. Januárban újra hirdettek állást, aztán most májusban is. Egy évet késett a nyitás, ami nekem kapóra jött. Felbuzdulva azon, hogy nehezebb úgysem lehet, mint bekerülni a világelső légitársasághoz, beadtam a pályázatomat, közben teljesen újraírtam az önéletrajzomat is, mert rá kellett jöjjek, hogy az előző borzasztó volt. Nagyon sokat tanultam a repülés iránti érdeklődésem által arról is, hogy hogyan képviseljük magunkat a munkáltató előtt és arról, hogy mit és hogyan néznek manapság a HR-esek (és először ugye az automatizált rendszerek / ATS - Applicant Tracking Systems).

Sosem vártam ennyit még semmire, mint arra, hogy végre légitársasághoz mehessek, de a vége teljesen más fordulatot vett a dolognak, nyilván. Már 2017-ben is a reptérre jelentkeztem nyári munkára, de nem sikerült. Egy évvel később mellékállásban szerettem volna a suli mellé, és 3 különböző repteres pozícióból végül egy sem sikerült, mert a szövetkezetet közben átszervezték és a lány, aki az én melós ügyeimet képviselte, felmondott, és vele tűnt el az összes adminisztrációm mielőtt még konkrétan történt volna valami. Amit én kerestem, azok a lehetőségek mind eltűntek, miközben azok, amelyek nekem lettek kijelölve, a semmiből megtaláltak, mert meg akartak találni. Egyetemen, Profession-ön, akárhol. Már akkor kezdett gyanús lenni, de most biztos vagyok abban, hogy egyelőre még nem kell elkapkodnom ezt a repülés dolgot. Aztán jött egy hidegzuhany. A Qatar és az Etihad rendszere is bedőlt pár órával azelőtt, hogy kiderült a jó hír. Május 10-én adtam be mindkettőhöz a pályázatomat. Az Etihad error-t ír azóta is, szóval nem fogadták be a jelentkezésem még mindig, mármint fizikailag nem létezik. A Qatar ennél is érdekesebb, ugyanis a legközelebbi felvételi Zágrábban lett volna. A világ összes részén, jelenleg kb. 25 városban toboroznak, és egyes-egyedül a Zagreb-i nyíltnap tűnt el a listából nyom nélkül, így a jelentkezésem is. Soha nem hallottam még ehhez hasonlót. Nem tudok erre értelmes magyarázatot adni. Mielőtt bementem a Párisi Udvar interjúra, azt mondtam magamnak, hogy ha ez az én utam, bármi lesz is, felvesznek. Ha nem, akkor megyek (mennék) repülni és nem fogok megtörni. 

Az interjúm életem egyik legrosszabb teljesítménye volt. Őszintén nem tudom, hogy sodort oda az út, ahova, és az egy hét alatt, amíg vártam az ő válaszukra - tekintve, hogy még voltak utánam is próbálkozók -, csak hagytam a dolgokat a maguk útján történni először az életemben, mert bíztam valamiféle vakszerencsében. Long story short, nem is kéne ott lennem, ahol, de oda vitt a sors. Ennek köszönhetően viszont, hogy felvettek, az Emirates-hez már el sem jutottam, mert nem kellett. Ezen kívül nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert az egyetlen helyre, ahova jelentkeztem, felvettek elsőre. Frissdiplomásként úgy hallottam, hogy ez nem gyakori. Sokszor nézelődöm az utcán, figyelek különböző dolgozókat, és látom, ahogyan utcát sepernek, plakátot ragasztanak a déli tűző napon, és akkor szállok igazán magamba és köszönöm meg a sorsnak, hogy legalább ez  a lehetőség, és ilyen formában megadatott (félreértés ne essék, marhán tisztelem ezeket az embereket azért, amit minden nap csinálnak!).  

Bár fáj a szívem a repülésért, de ennyi minden történés láncolata nem lehet összefüggéstelen. El fog jönni az én időm ebben is, mert tudom. De most még tapasztalnom kell dolgokat, átélni szituációkat. Annyira hiszek ebben, mint soha semmi másban. És ez tulajdonképpen egyféle hit önmagamban is. 

Ezért teszem ide a képet, ezzel az idézettel. Azóta, amióta megláttam a Párisi Udvar hirdetését 18 nyarán, majdnem minden nap elképzeltem magamat abban a csoda épületben a recepción. És most ott leszek, tényleg ott leszek. Nem tudom hogyan, mi módon, de sikerült, és legalább olyan büszke vagyok magamra, mintha épp repülni mennék. 

"Ismételd a következő mondatot magadnak 20x egy nap, szó szerint, és az életed megváltozik: Bármit, amit elképzelek/elgondolok, azt meg tudom csinálni, feltéve, hogy hajlandó vagyok érte meghozni a kellő áldozatot." 

xoxo

A cím a mottója a mostani bejegyzésemnek. Sokat agyalok manapság azon, hogy minden nézőpont kérdése. Egyetlen gondolatmenet alapjaiban meg tud változtatni. 
Mert, ugye, aktuális: kilépés az élet nevű játékba, most már úgy igazán. Önéletrajzok, motivációs levelek tömkelegei. Uncsi, meg minden, de akkor is ott van, meg ha már ott van, akkor úgy nevezzük 25 évesen, hogy quarter-life crisis (kapunyitási pánik). Idáig nem gondoltam, hogy tényleg létezik és makacsul tagadtam, mikor rájöttem, hogy konkrétan ez történik velem most.

Na, de ennek a - nagyon is valós - jelenségnek a főbb tünetei:

1. Pánikolsz,
hogy atyaúristen, most dől el az élet, és ha nem csinálod jól, meg nem választasz jól, akkor jön az örökkön-örökké tartó bűnhődés. Amúgy tökre nem, mert manapság nem ilyenek vagyunk. Én például a mai fiatalokat abszolút rugalmasnak látom munka,- illetve életpálya szempontból. Személyes tapasztalat, hogy a Sofitel (az a csodás, ötcsillagos luxiszálloda, a Lánchíd lábánál) állásinterjúmon bután néztek rám, amiért visszamentem még egyszer Montenegróba dolgozni - azt mondták, kereshettem volna új helyet, új kihívásokkal. Azt látom, tapasztalom, hogy a folytonosan változó környezethez való alkalmazkodás, az új helyeken szerzett tapasztalat és helytállás fontosabb már, minthogy beragadj egyetlen helyre életed végéig. Nem csak magyarokkal, külföldi barátokkal is beszélgettünk erről, és mindenki egyetért, hogy egy jó munkahely már nem a fizetés miatt lesz jó, hanem attól, hogy remek a légkör és a szenvedélyeddé válik az, amit csinálsz. Figyelem az embereket jó ideje, látok megfáradt, fásult egyéneket, akikről lejön, hogy csak a materiális javak miatt dolgoznak ott, ahol, miközben lelkileg, s előbb-utóbb fizikailag is belebetegednek abba, amit csinálnak. Sőt, a szomorú az, hogy 90%-ban csak ilyet látok. Ilyenkor jönnek nekem azzal, hogy olyan nincs a munkában, hogy önmegvalósítás.
Én meg erre azt mondom, adjatok néhány órát, és összeszedek nektek 8-10 embert a közvetlen környezetemből, akik a hivatásuknak élnek és ugyan nem keresnek mocskos nagy összegeket, de boldogok. Itt jegyezném meg, hogy én csípem ezt a lazaságot, és örülök, hogy most vagyok ebben a cipőben, mert kihívást jelent ez a változó környezet. 

2. Folyamatosan agyalsz,
hogy hol van több lehetőséged, itthon, netán külföldön. Ha nem lenne elég para itthon megtalálni több munkahely közül azt az egyet, ahol esetleg jól is éreznéd magad, akkor ott van még nagyjából 90 másik ország a világ összes többi részén. Ez nagyban megkönnyíti a döntést... nyilván. Egyébként ez a krízis legfőbb pontja szerintem. Itthon maradni nem nagyon van értelme jelenleg (a tanult szakmámról beszélek, most elég aktuálisan látom, hogy mi folyik a munkaerőpiacon, és nagyon nem vagyok feldobva), külföld viszont iszonyat pénzügyi hátteret igényel, akárhova is mennék. Hallottunk sikersztorikat már nyilván, hogy "bezzeg én kimentem *bármilyenország*-ba 20 forinttal és ma már milliomos vagyok", de azért maradjunk a realitás talaján. Ennek vajmi kevés esélye van.

3. Értékelsz, szemlélődsz, kritizálsz.
Persze, nyilván mindenki jót akar, de én belefáradtam az elvárásokba és a végtelen kérdésekbe. Tettem már le az asztalra elég sok mindent (egyáltalán nem gondolom, hogy eleget, DE! eleget ahhoz, hogy innetől magam vállaljam a felelősséget a döntéseimért) és az a tapasztalatom, hogy soha nem történt még semmi rossz a komfortzónából való kimozdulás által. Nevezzen akárki önzőnek, elfogultnak, szimplán hülyének, vagy amit akar, de az én életem eddigi két legnagyobb fejlődése és kalandja sem a tankönyvek lapozgatása közepette történt. Nyilván kellett hozzá az a fajta háttér is, de amikor fogtam magam, és egyik napról a másikra eldöntöttem, hogy belevágok, aztán lesz, ami lesz, na az volt az igazán meredek. Ez így ijesztő, meg fogod a fejed, hogy "hú, öcsém, tényleg, ezt behúztam?!", és aztán születnek a csodák és a remek, életreszóló élmények, barátságok.
Ezzel NEM a tanulást szeretném leminősíteni, mielőtt bárki nekem esik nagykéssel. Azt mondom, hogy Magyarországon az iskola nem az életre tanít és ha lesz gyerekem, Isten mentse őt ettől a visszamaradott magyar oktatási rendszertől (általános és középiskoláról beszélek leginkább). Valószínűleg most minden tanárom utálni fog, de nem tudok eleget a Francia Forradalomról, nem tudok Márai Sándort idézni, nem nézem meg a közömbösségi görbém meredekségét amikor kiválasztok fogyasztásra egy jószágot (ja, ez mikroökonómia amúgy, mert ez fontos ám!) és nem emlékszem, hogy mi áll menedzsment tankönyvem 294. oldalán, pedig beseggeltették velem A-tól Z-ig, mert ettől leszek jó menedzser. Mondhatni mindent elfelejtettem. De ember vagyok az embertelen világban, megmosolyogtatom a vendégeket (és azokat, akikkel együtt dolgozom), szívből teszek értük mindent, áldozok rájuk időt a sajátom rovására, vannak olyan készségeim, amikkel ezerszer többre megyek, mintsem hogy hibátlanul tudjak parciálisan deriválni (amúgy ezt kivételesen még tudok is), és már most vannak arra utaló jelek, elismerések, hogy a szakmám lényegét megértettem, így egész jó vagyok/leszek benne. És én nem csak egész jó akarok lenni, a legjobb akarok lenni. Ahhoz viszont ki kell mozdulni Magyarországról. Nincs ebben kérdés és kompromisszum. 

4. Mérlegelsz. Folyamatosan.
Tulajdonképpen erre vonatkozik a cím. Eddig stresszes voltam a döntésképtelenségem súlyától, pedig még 7-8 hónapom volt kiválogatni, hogy hova adom be a jelentkezésemet. Már csak szűk 4 hónap van, és inkább izgatott vagyok. Ádám állított le mindig, hogy nyugodjak már le, mert akkor fog jönni a kézenfekvő megoldás. És milyen igaza van. Aki ezt olvassa (köszi, ha eljutottál idáig), neki már nyilván nem titok - legtöbbeteknek nem -, hogy engem a repülés vonz, lassan már 3 éve. Minden negatív, idézem "undorító oldalával" együtt is. Nem tudom megmondani, miért. Magyarázd meg, hogy miért vagy abba szerelmes, akibe, és miért nem másba. Ez kb. ilyen. Elvarázsol, kikapcsol. Kevesen tudják, de az én utazásom, személyes fejlődésem, kutatásaim, és úgy nagyjából minden erre vezethető vissza a végzett tevékenységeimet illetően. Erre jön a sok lenéző reakció, könyvet tudnék írni belőle: 
"akkor minek tanultál mesteren", "szerintem te túlképzett vagy ehhez", "oda csak az agyatlanok és a tanulatlanok mennek", "tényleg elmennél ilyen putri helyre?", "nem fognak felvenni", stb. Kollektív módon nem szeretnék reagálni ezekre, mert meguntam magyarázni mi az, ami igen, miközben mindenki a képembe próbálja tolni, hogy az márpedig nem. Sosem értettem az embereket, hogy elhiszik, sőt kőbe vésik a mende-mondákat, de annak, hogy utána járjanak egy-két dolognak, az már derogál. Szóval nem fogok magyarázkodni ezzel kapcsolatban sem.
Ugyanakkor tény, hogy nekem a repülés választása tényleg nagy áldozatokkal járna. Mindent meg lehet oldani, feltéve, hogy akarjuk is megoldani. Nem megyek bele itt a részletekbe, legyen elég annyi, ha azt választom, akár egy kis időre is, akkor az meghatározhatja az életem fennmaradó részét is. Ha nem választom? Akkor valószínű itthon boldogulok Ádám oldalán, ami szintén nagyon boldoggá tenne, de akkor az egyik felem mindig vágyna repülni, s ott lenne a "miért nem mentem" érzése. Üdvözlünk a felnőtt életben - szokták erre mondani.

Ehhez jön a fenti cím, hogy tulajdonképpen hány féle módon nézhetjük az élet történéseit. Mondhatom, hogy akármelyiket választom, mindig boldogtalan leszek, mert a kettő együtt sehogy nem működik. Vagy mondhatom azt, hogy boldog leszek, mert legalább az egyik folyamatosan jelen lenne az életemben, és annak is örülni kell, ami van. 'Bármi lesz, az egyik részem sérül. - Mi lenne, ha úgy néznéd: bármi lesz, az egyik részed boldog lesz?' - gondoltam egyik nap magamban. És azóta vagyok igazán felszabadult. Megértettem, egyik pillanatról a másikra, csak az kellett, hogy kicsit objektíven tekintsek a helyzetre. Mert a saját gondolkodásom rabja voltam, és annyian vannak jelenleg is ennek az egész sz@rmageddonnak a közepén, már bocsánat a kifejezésért, de tényleg. 
Úgy éljük a világunkat, hogy a gondolataink bénítanak meg minket, és a legtöbb dolog csak a fejünkben létezik. Túlkomplikáljuk, nem találjuk a kiutat, aztán belefulladunk szépen lassan a magunk által kreált tengerbe. A túlgondolás, meg a saját hülyeségeink tudnak a magunk útjában állni. Nagyon hiszek abban, viszont hajlamos vagyok elfelejteni, hogy gondolatoknak teremtő ereje van. Mármint, agykontroll, minden nap alkalmazom, az életem minden pillanatában, aztán mégis elfelejtkezem róla. Én teremtettem magamnak hónapokra egy olyan szituációt, amiből azt gondoltam, nincs jó megoldás vagy nincs kiút. Elárulhatom, továbbra sem találtam meg az optimális megoldást, de megtaláltam az optimális hozzáállást, gondolkodásmódot, ahogyan ehhez a megoldatlan dologhoz viszonyulok. Minden nézőpont kérdése. Ne legyetek rabjai a saját negatív gondolataitoknak. Tulajdonképpen ez egy lecke, amit ezen keresztül tanultam meg.  

És akkor a végén, lényeg a lényeg: úgy hiszem, tudom, hogy mindig oda jutok, ahol kell lennem, ahol nekem dolgom van. Mert "pozitív gondolatok hozzák az általam vágyott jót és előrelépést." Amen.